Olvasóim írták:
Érzésekről írok, mik gyötrőn s vadul őszinték...

Én, próbáltam, bátran, vágyat, szavak által megmutatni, kihunyt tűz parását, újból felkutatni...
A Hold fenn ragyogott, körülölelték a csillagok, bársony álmát aludta az éj...
Vagyunk és rohanunk immár az élet után, elfedve az álmot, elnézve hogyan fogy ela vágy, mint kopik el...
Szárnyak nélkül felkaphat e karjaiba a szél? Hangom apadva, elsuttoghatom neked én, szerelmem? Mintha megnémulna minden...
E napon versem, szóljon ím a nőkről, születés csodákról, az éltető erőkről...
Ott álltunk. Furcsa csókkal, zsenge bókkal az idő szegletein. Alig hittük el, egymást nézve, hogy létezik ilyen dimenziója a síknak, a tér van, mint ily sistereg; irigykedve néztek a szemek...
Most nekem szánt a sors vagy mégsem, kérdem, s bár ostobának tűnhet a szó: hiányzol...
A születés csodáját is érted, mint fáj édes ösztön, az ölelés irgalmát remélted, hagytad, fürösszön a vágy...
A csend és a bűn némán álltak... Betöltötte a némán átforduló idő az egész napot...
Kékesen sötétlik az ég fölöttem, reszkető szél borzolja a fákat...
Érzésekről írok, mik gyötrőn s vadul őszinték, vörös napról, firmamentum szerű, égszínkék helyről...
Gyűlöllek, úgy szeretlek, szenvedélyünk mályva, bezárlak, úgy engedlek, lüktetőn fűz, tűz sugárba...
Mondd, ősz nélkül a táj mit ér? A nyár vége, napfény elől kitér?
Bocsánatot sír a köd és a hajnali szürkület, hisz nem bántanálak sosem...
Őszbe bújt a napfény, a festői táj. szürke fuvalommal úsznak felhői már...
Megnyugvás kell, majd vad, őrjítő tánc, mikor együtt mozog a test, s nem köti őket lánc...
Itt vagyok. Mindig hittem abban, amit átadok tehetségem révén, azt valamilyen formában, sokszorosan visszakapom… Tudom, hogy egy nemes cél érdekében vagyok képes ilyen szívhez szólóan írni, alkotni, amely lényege, érzéseket, örömet, bánatot, kínt, boldogságot és szenvedélyt közvetíteni az emberek felé...
Senki sem nézte még úgy szemem, ahogyan érte epedt, ész, szó, értelem, elcsábult perceinkben, mely hosszú éveknek tűnt, forró csúcsokon, nyomokban, melyről más csak álmodik, fáradt életében...
Előjött a Nap, majd elbújt, megmutatta félve a tündöklő sugárkát...
Remegve ölelni, elveszni minden gyönyörűségben, amit ez az eltékozolt, néha félelembe, néha gyászba fordult élet adhat...
Már fényhalálba szökik a bomló holdsugár, gyöngyházszemén eltűnik a mosoly...
A test öregszik. Fáj már, itt, ott, amott... Szemeink fénye is kopik, a sejtjeink zsibognak, hajunk deres vékonyka csontja gyűl...
Tisztára mostuk vérbő csókjainkkal, a lázas bűn oly éltető megbotlását...
Elzsongott már az ősz sárgult levelű nesze, elhagytál, s nem tudtam már szám kiszáradt mondatain élni, s nem tudtam, hogy kellek-e?
Szenvtelen gyönyör öl szenvedélyt, néma kiáltások rogyadozott sírján...
Karolj szárnyaidra, oh édes ösztön, s tollaid hegyén billegve, a sors lökjön kósza szegletekbe...
Tűz forrott két szemedben, mikor eléd-tártam énrubintban fénylő lélek sírját a testnek, vágy és remény...
Mit ér az élet, vágytól nedvdús szenny nélkül, mit ér a fény, ha sosincs sötét; fagy nélkül a tél, levegő nélkül a szél, mondd nekem meg, mit ér?
Hiányzol, mint sóhaj, ha furcsa keggyel száll alá, és nem élhet tündöklő, magányos életet...
A szépség néha kevés, hisz fedheti a lelket, káprázata téveszt...
A hajnal által lerombolt éj, mint krónikus láz, köszönt az ébredés, lusta, melankolikus dalként szuszog füleimnél a szél...
Gondolatok, mik képzelet szárnyán repülnek feléd, taszajt a vágy, úsznék által hatalmas tengeren...