Főoldal
 

"A költő, olvasói kezeinek toldása.

Szívüknek pedig lebilincselő lánca, szelíd és vad forrongása!

Élj vagy halj meg vele!"

 
Tinta-

­SZÁRADÓTLAN

Mikó Zsolt - Infractio animi (csüggetegség)


Eltörött egy porcelán a polcon, 

Hangja messzire repült, 

Repedése súlyát szívemben hordom, 

Vén boldogságom elkerült. 

Szétesett darabok, egymáshoz közel, 

S míg félénk lélekzaj hegedült, 

Összeraknám e dalt, ám ha kezed lök el; 

A kín az, mi ragasztja őket, 

mint szemem, ha álomba szenderült.

Feketén, fehér...
Versek:

­­­­

Mikó Zsolt - Gemitus ab imo pectore duco (szíve mélyéből felsóhajt)


Mint a bezártságba vonuló magány, 

úgy nézett ránk a napfény és én 

így pillantok reád; utolsó sóhaja a 

rabnak, kit eztán csak szűk cella zár. 

De amíg az öblöt nézte, míg e hídon 

áthaladt, míg feltörő levegő szakadt, 

az vagy nekem, ez apró momentum, 

a remény, az élet; mi a zárkában maradt!

Mikó Zsolt - Contemplativus (elmélyedő)


Élni kellene ma, 

mint hithű mostoha, 

ki betakarja idegen gyermeke ágyát. 


Várni kellene ma, 

mint balga ostoba, 

ki elhitte; a sóhajok teljesítik vágyát. 


Égni kellene ma, 

mint a fájó ballada, 

mi elmeséli az elárvult költő álmát. 


Kérni kellene ma, 

mint utak vándora, 

ki örökkön rebegi napi vágyai imáját. 


Halni kellene ma, 

mint az éj csillaga, 

ki elveszti a kelő Nap által, égi nyoszolyáját.

Mikó Zsolt - Dum canis os rodit, socium quem diligit, odit (Amikor a kutya csontot rág, még szeretett társát is gyűlöli)


Amikor keserűen ugat a kutya, 

és beborul fölötte a tágas ég, 

vonyítássá válik a felhők hada, 

és sír, zokog a kiömlő lábasért. 


Amikor fájdalmasan üvölt a sakál, 

és az elhullott jószág testéhez fér, 

összefutó nyálában a mérge öl, 

mint a dögkeselyű, mire Hold kél. 


Amikor édesen elalszik a kín, 

nem gyötör önnön soha többé, 

távolodó alakká foszlik a homály, 

előtűnik és nem válik már köddé.

Mikó Zsolt - Holdhajnal


Leültem egy padra, bámultam a házak szemét. 

Halk esti dalt füttyözött a madár, szomorú zenét. 

Minden percében e késő délutáni létnek, 

a nyugalmat kerestem és megleltem én. 

Ahogyan fák hajlanak az útra, lelkem férkőzik feléd. 

Amint az ég a kései estét susogja, úgy szerettem beléd. 

És valamennyi eltépett emlék képei lépnek, 

elmém szeg-zugába, újra szétszakítom én. 

Mert ha padra ülök, vagy sárba, útra, kőre; eléd. 

Ha mást fogok éppen, akkor is szorítom a kezét. 

Mint összes levegővételem, múló reményben, 

elkopó holdsugár a rejtőzködő fényben, enyém.

Mikó Zsolt - Esti anziksz


Bokrok hajlanak a délutáni csendben. 

Távolról rézfúvósok hangja. 

Ahogyan vége felé közelít a nap, 

erőtlen napfény a harangja; 

a templom megirigyli 

és ő is megzsendíti pontosan, rendben. 


Zaja e nyárnak, már kezdődő ősz szellem, 

hűvösébe fordul az ég láng alja, 

felhőit úgy magára húzza; 

mintha ő is fázna, ím betakarja, 

hogy mikorra leszáll az est, 

minden kékje odafenn, szépen elpihenjen. 

Mikó Zsolt - Ego equidem (Én, valóban)


Mi bennem a jó? 

A szeretet a bomló, 

a hűség az odaadó, 

a makacsság a jóra, 

a jó-szándék a szóra, 

az elmúlt emlékképek, 

az eltűnt feledések, 

a megtalált mosoly, 

a mélabú s komoly, 

hogy kedves, segítő vágy még 

a más életéhez adott ajándék, 

az elsírt könnyeim 

a vágy tengerein, 

felsejlő öregkor 

alkonyunk kezdetin, 

a vétkes megbocsátás, 

a remegő megcsodálás, 

az átkos düh ereje, 

a vádló kín veleje, 

hitem belső ébredése, 

az Istenhez felérő nyögése, 

a meglelt boldogságom, 

örömben rejlő tudásom, 

az életem tisztelete, 

a lényegem lelkezettje, 

a halál elfogadása, 

az elmúló idő búcsúzása, 

a tehetségem, mint hatalom, 

a kitartásom, hogy akarom, 

tisztelettel telt beszéd, 

az, mint szerettem beléd, 

a meglelt tudásfoszlány, 

a nemzeti huszárdolmány, 

a haza becsülete, 

a menekülés apró jele, 

verseim megalkotása, 

a hagyományok ápolása, 

a szüleim tisztelete, 

az atyai csók kenete, 

átérezni, ahogy nem tud más, 

a hangok közt létező álmodás 

és az, mindezt leírhatom, 

késztetésből megsúghatom, 

ideáim hajnali mondatai, 

a régmúlt megtanult dalai, 

az ismeretlentől, hogy félek 

és nem hálni jár belém a lélek... 


S ha kérded: mi bennem a jó? 

Az, miképp ez így elmondható. 

Mikó Zsolt - Una et mente et voce (Egy szívvel - egy lélekkel) 


Soha nem voltatok boldogok, 

ha mosolyotok nem lelketekből tör fel, 

Soha nem hagytatok nyomot 

egymás szívén, ha hallgató csönddel 

nem tudtatok mindent elmondani. 

Hisz a szó száll, mint szél által a homok, 

viharban és napsütésben; súgja: 

meg nem unt szerelem, érints, tölts el! 

Mikó Zsolt - Intemperies verna ( Szeszélyes tavasz)


A tavasz a fákra hajlik,

tükörképén víz színének,

égboltjának kék és fehér 

árnyalata bújik rajta, 

mint madárdaltól zengő 

határ; mozdulatlan fodra, 

csendes életének. 

A csönd hallik még, 

éppen pihen... 

Mikó Zsolt - Verno ( Tavasszal ifjodik)


Szép kikelet, légy vendégem, 

lássam amit hoztál nékem, 

csacsogjon az eddig néma szellő, 

hevével ússzon, a messze ringó felhő. 


Szép kikelet, lásd már nagyon vártunk, 

mint elhagyott ősz, rád úgy találtunk, 

régi, elhagyott pajta volt eddig az élet, 

most benépesül, s romja újra éled. 


Szép kikelet, nézd szívem nyitva, 

lesöpröm a bús dalt, mi borítja, 

a napfényével hangosan kiáltok, 

éltessen hangom, nyíljatok virágok!

Mikó Zsolt - Aetatis flexu (A férfikor fordulóján)


Negyvenöt éve szült az anyám, 

könnyek között, kínnal mosolyán, 

nem kértem életet, mégis kaptam, 

sóhajt az égnek s örömöt adtam.

 

Boldogan, esetlenül, imbolygón léptem, 

édes szüleim csillogó szemeibe néztem, 

óvó karjaik elől, pajkosan futottam, 

vigyázó tekinteteiktől bujdokoltam.

 

Drága kamaszkor mikor felköszöntött, 

képzelt felnőttkor, távolban hömpölygött 

de én akkor épp hálátlan voltam 

gondoskodó szóért, nyafogtam. 


Majd ember lettem és megpróbált az élet, 

évek koptak gyorsan, ám mindig remélek, 

mert ezt kaptam, a sohasem feladást, 

hűséget és hálát, a meg nem tagadást. 


Örök tanulságot, erős bizonyságot, 

szerelemtől csókot, hűség láncot, 

múzsáktól bő, termékeny időt, 

fájdalmat, hiányt, el-előtűnőt. 


Itt állok most, a férfikor első delén, 

nem kezdeném már újra az elején, 

megtaláltalak s eljő majd az új nyár, 

hol a perc szívünk dobbanásán túl jár. 


Oly gyorsan múlt el, mint hang elszáll, 

elvándorolt fényben az éjszaka nádszál 

karcsúsággal leng, olyan sudáran, 

mint napfény illan múló sugárban.

 

Epilógus 


Negyvenöt éve szült az anyám, 

hálát rebegjen két kezem, nyakán, 

csók csattanjon ráncos homlokán, 

szavam ölelje, lépte nyomdokán.

Mikó Zsolt - Quando


Mikor elmúlik a tél, 

s a megfestett jégvirág a fagyban 

olvadt, gyöngyöző emléket ér, 

akkor is hív a szerelem; 

fásultan kezeid keresem. 


Mikor tavasz megy el, 

s a kibomlott rügyek az ágakon 

már agg időt írva hasadtak fel, 

akkor is hív két szemed; 

önfeledt órákra, veled. 


Mikor a nyár véget ér, 

s az aranyszín kalász mindenütt 

a tarló sivár égboltjára fér, 

akkor is csókol a szád; 

lágyan, mint hajló nád. 


Mikor ősz távoz tovább, 

s rozsdás avarban lejti násztáncát 

a szél, űzve fuvalma nyomát, 

akkor is átölel karod; 

tőlem viszonzásul kapod. 


Mikor létünk alkonyba fordul, 

s az ócska, foszló posztója életünknek 

végső hasadása, hangja zordul 

felharsan; akkor is ott leszel, 

a halál mi-kettőnket visz el.

Mikó Zsolt - Pervolito


Szép csöndben megbújt a hang, 

amely volt angyal meg varangy; 

kérkedni mit sem ér, ha nincs mögötte zaj, 

nincs mögötte éktelen ricsaj, sem álmodás. 

Hiszen ennyiszer írtam volna minden betűt, 

mint varró ember, ahányszor áthúzza a tűt 

a kelmén; több lenne az, mint kevés... 

Mégis most csak ennyit szólok én: 

elbújtam volna, ha nem hína a fény.

Mikó Zsolt - His verbis ( Ezekkel a szavakkal)


Szertelen, émelygő zuhanás során 

Zajong, erősen jajong a szív, 

Erőtlen szél, mint szárnyain dobál. 

Rejtőző, eltűnő csendes hangok 

Elhallgattatnak; csak szemed hív. 

Tétlen bámulom szépségét, 

Lecsukló fejem alig tart; harangok, 

Elmém csengettyűi súgják: 

Kell még, hogy lássam fényét. 

Mikó Zsolt - Lux in tenebris ( Fény a homályban)


Álmodtam karácsonyt,

otthont, mely csodát ont; 

jött egy békére lelt világ, 

hol az egyetlen hibánk, 

az mind... 


Gondoltam szerelmet, 

mit édes csók teremt meg; 

az érintés ha elbocsát, 

mint elfeledett imát, 

az mond… 


Felöltöztettem az estét, 

díszes csüngőkkel, szép 

flitterekkel, elméláztam 

múlton; nagyon fáztam 

akkor… 


…megfogtam két kezed, 

azt súgták az ék szemek; 

nem mennék én oda, 

nem, sosem, soha, 

veled! 


Álmodtam díszeket, 

fényt, jászol díszletet; 

s éreztem, hogy ez álmom 

nem lészen több, karácsony 

éjjelen, 

-hisz akkor is, mint mindég-, 

végtelen. 


Utóhang: 

Lépdelünk az éjben, 

a lassan elbúcsúzó évben; 

dal száll, kúszik fal tövében, 

együtt hallgatjuk a sötétben. 

Kéz a kézben… 

Mikó Zsolt - Ajándék( Fiam tizenhetedik születésnapjára...)


Tizenhét éve, egy hideg éjjelen, vártunk.

Édesanyád kezét fogva, együtt zihálltunk, 

légzést gyakorolva, mintha nem tudnánk 

milyen a kifúj-beszív, s mintha te sem tudnád. 


 Milyen az, ha új élet kér, kinti, világi levegőt, 

első sírása hogyan tölti meg az apró tüdőt, 

majd megnyugodva miként nyugszik kebleken; 

akképp, mint megszerzett dac: kell nekem! 


Egy biztos. Soha nem felejtjük el a hajnalt, 

mikor kezünkben tarthattunk és bút, bajt 

vidám kacagásra cserélt az ébredő reggel, 

új játékot létünknek adva: szülői szereppel. 

Mikó Zsolt - Reminiscerisne fabulae? ( Emlékszel-e a mesére?) /Fiamnak.../


Emlékszem arra mikor megszülettél,

édesanyád keblére tapadva

mily mohón és édesdeden ettél, 

mintha csak az élet múlna rajta. 


Emlékszem arra, hogy szaladtál 

kezemből kezed kiszakítván, 

önfeledten, vidáman kacagtál 

s én aggódva karjaimba hívám 


apró alakod, megóvva a bajtól. 

Most ennyi év után figyellek, 

amint harsányan belépsz az ajtón; 

szervusz anya, apa! Irigyellek. 

Mikó Zsolt - Cereus (Viaszgyertya)


Vékony húrokon ereszkedett le az est.

Félve, mintha megrettenne attól, 

hogy összetörné, egyik pillanatról másikra 

beszürkülő halovány, kései zaját. 

Ráragadt az utcára, az ott sétáló emberekre; 

sugallta mit hall, álmot simítván szemekre, 

mint mikor az utcakőre por hull, úgy, 

üres cinteremben, sírokra száll. 

Majd, mikor már mindenhol csak lámpákbesárgult gömbjei jelentik a fényt, 

egy utolsó lélegzettel lehunyja szemét. 

Keskeny éj lesz, hirtelen… 

Gyertyaláng. 

Mikó Zsolt - Caelo albente ( Hajnali szürkületkor)


Halkan, lopakodva csente be magát a félelem, 

a megújuló, alig nyár percei közé: rettegés a téltől. 

Fáradt szenvedéllyel kérte ki magának a szél, a dalt, 

fútt, fútt, majd megtorpanva állt, mint az ember, 

ki örökkön megváltást remél, égi Istenétől. 

Hiszen méltó áldozatot hozott, mikor még sors- 

fordító augusztusa, fénylő nappala uralt, elzenélve 

hűs dallamait.

Mikó Zsolt - Októberi álom


Napsütésbe bújt a bús idők szele, 

ragyogón, mint mikor a kora esték 

még vitézlő nappalunk volt s nesze 

sűrűn idézte meg, az elmúlhatatlanság 

szálaiból összefont, alkonyatpor testét. 


Ősz van épp, vagy el nem múló tavasz? 

Kérdésre, sugári cirógatják arcom, 

elmerül a kétely. És lassan már a havas 

táj képe is csak emlék; amint e szótlan, 

elforduló, halkan idevésett karcom. 

Elhagyatottságban... ( klasszikus változat)


Mint az éj, mely kései órák dallamával hangolt, 

édes szólamival, oly szűzies az idő; 

bronz és arany színeivel, az átbarangolt, 

hamis nappalok pedig mily üresek… 

Érintésed zaja, süket füleimnek hang volt, 

hisz által hullott rajtunk is, mint mindenen: 

vad és lüktető szerelmünk, 

közös dalunknak zenéje. 

Mikó Zsolt - Sole supremo


Csak úgy ültem csendben, még zöldültek 

az ágak, 

a borús horizont felhői tükrözték sugári 

fáradtfényeit a Napnak, sejtelmes szél fuvalomba 

bújva. 

S ebben a kósza, levélreszkető idillben, 

ványadt 

zajként, tompuló zörgésként hallatszott 

elnyúlva, 

hosszan, szívem megdobbanó hangja: 

várlak. 

Mikó Zsolt - Te


Az elmúló zivatar reszkető fénye; 

szemeid villanása felém, 

A borult ég zengő bujkálása, zaja 

hangod; legédesebb zeném. 

Lenyugvó Nap sziluettje, üres égen, 

búcsúzó nyár hűs éjjelén: 

Te vagy. 


Mardosó fájdalom a testben, kínzó 

gyötrés, ha fog-szorítva rejtem, 

Porcikáim sajgó csikorgása, baja; 

ám mind enyém s nem felejtem. 

Az enyhülés, az árnyék forróságban, 

tűnő emlék, mit valaha szerettem: 

Te vagy. 


Elvétett lépésben a megbicsaklás, 

elrontott ételben a hamis íz, 

Megbánt, kimondott szavaimban a 

betű, mint szomjazónak a víz. 

Elveszett, majd megtalált tárgy, 

az érzés mi átsegít; bízz: 

Te vagy. 


A tündöklés lázas szerelemben, élő 

melegítő sugár, nagy telekben, 

Tápláló étel, a kín éhínségkorban, 

visszatért tudat dőre fejemben. 

A meglelt, örök boldogság a mában; 

legördülő könnyek a szememben: 

Te vagy. 

Mikó Zsolt - Actus fidei (Hitítélet)


A hit olyan mint a kenyér, 

mindennapi falat; 

Csak hiánya vádol, ledér 

éhség csókokat 

ád, mi kínjainkkal felér. 


A hit olyan mint a koldus, 

összes percében 

kér; cserébe benn bujdos

ember szemében, 

könnyként elfolyó, bús 

szomorjában. 


A hit olyan mint a felhő 

borús egekben; 

Fény átsüti, s Nap feljő; 

Ébredő erekben 

a vér, az élethez kellő. 


A hit olyan mint teérted, 

a nekem. Rejlő 

lehetőség, mi vágyban 

parázsló tűzben feléled, 

zajongón fájó lázban; 

borongásban. 

Mikó Zsolt - Édesanya 


Életet adtál, testet s lelket e cudar világra, 

Édesnek Téged, míg teremtőnek Istent 

hív szám; hogyan hanggá formálja lárma. 


Felnevelt, a lágy széltől is védett óvó kezed, 

Minden bajra írt, kötést és lágy csókot ad, 

amit fogva; mint perctelen idő, elrepül veled. 


Rövid a lét, de oly hosszúnak tűnik egy mosoly, 

Szemed pajkos fénye az, ám vigyázó s véd 

akkor is; hisz minden gyöngy villanása komoly. 


Nem is próbálom köszönni, úgyis tán balgaság, 

Csak e pár sort írom. Mégis ha elnémulva 

merednék reád; az hálámat súgná s Te hallanád. 

Mikó Zsolt - Umbrosus


Az almafa árnyékában röppent a gondolat, 

Ha virág lehetnék, nyílnék ez ég alatt? 

Pompáznék e már így, májusnak elején, 

Bimbóim bontanám égető Nap delén? 


Az almafa árnyékába húzódva gondolom, 

Mosolyra görbül a szám és már tudom; 

Csak akkor nyílanék ha olyan sötét az ég, 

Hogy szépségem hozza, amit a fény, rég.

Mikó Zsolt - Meddig?

( a prágai atrocitás margójára…)


Meddig hihetjük azt, hogy felénk-dobott kő, vissza már kenyér,  

Meddig tűrhetjük még, hogy a szabadelvű álság álmainkig 

elér, 

Meddig nyújthatunk fenyegető öklök felé, baráti jobb 

kezet, 

Meddig áltatjuk magunkat abban, hogy az idegen feltétlen 

szeret? 

Mikó Zsolt - Natalis

( feleségemnek...)


A fák kötött gyökere vagy nekem, 

s a virág szirmán megbújó csepp, 

láz, vágy s szenvedély az életen, 

az álmos hajnal, mi reggellé lett. 

Szikrázó napsugár, forró nyárban, 

s a robajló, kitörni készülő vihar, 

meleg takaró a jéghideg ágyban, 

nyugtató perc, mit zord óra fial. 

Ábrándos emlék vagy a korban, 

s az elfeledni látszó, komor idő, 

megrajzolt szív, út menti porban, 

a homlokon ránc, bársony redő. 

Ennyi mindent jelentesz te nékem, 

s az annyi együtt töltött pillanat, 

köszönni, mint tudnám ekképpen, 

ahogyan szavam szól, e rím alatt.

Mikó Zsolt - Van úgy...


Van az úgy, nagyon fáj a létezés, 

mikor az étel sem kell, s éhezés 

minden korty levegő, szomjúság 

valamennyi nedv és késztetés 

valahány perc, mind a halál felé. 

Van úgy, hogy az összes eltöltött 

idő mosolyog, lassú s megrögzött 

öröm, mint örökkön vélt boldogság, 

nevetés és kacaj, beléd börtönözött 

víg hangulat, új utat talál; ne félj!

Mikó Zsolt - Pieria via ( a költészet)


Ha rímekbe szedhetném a létet, 

Úgy tenném, mint sóhaj, mi érted 

emel tüdőt; oly hosszú sorokba. 

Ha strófákba foglalnám a sorsot, 

Úgy írnám, mint fonál forgat orsót, 

gyorsan, ha rövid életünket fonja. 

Ha versbe forrna a mindenség, 

Úgy lenne, mintha bús istenség 

áldana, kinek mosolya a gondja, 

Ha az összes ékes betűm eztán, 

csak téged mutatna, mint tisztán 

szóló ének, mi hangjegyeit ontja; 

Az maradnál nékem, szép szó- 

gyöngysor, mikor, költő mondja.

Mikó Zsolt - Mai ars poetica


Ha úgy érzed, pusztába kiáltott szó a mondanivalód, 

ordíts hangosabb betűt, írj száz és száz mondatot... 

És tudd, nem emberi hangod miatt mar álmaid csaló 

fájdalom, hanem a mocsok, tetű, patkány világ okán, 

mi rég elrontatott...

Mikó Zsolt - Miért szeretlek?


Miért nyaldossa a partot tengerár? 

Hullámival homokját miért mossa el? 

Ám sohasem fogyó anyag benne már 

a porszemnyi kő, mint te vagy nekem, 

örök tápláléka a víznek, mit nem lop el 

delején az élet, hiába űzi napsugár. 

Miért szeretlek? Ezért is talán…

Mikó Zsolt - Elmondhatatlan


Akkor hiányzol igazán, mikor a Nap süt 

és mégis te vagy a sugár; 

Akkor, mikor elfogytak a suttogó szavak, 

ám visszhangjuk visszajár. 

Nem tudod még meddig lesz boldogság 

a hazug világ, bújt talaján, 

De amíg nélkülözésed kín, mikor a Nap 

süt, akkor hiányzol igazán.

Mikó Zsolt - Még senki sem


Senki sem várt az éjben, sem a napsütésben 

Olyan forró vágyakkal és megigéző szavakkal 

Régről elém villanó kedves, ölelő karjaiddal 

Időt adtál és reményt, torzuló sötétségben. 


Érinteném arcod, de már elvesző emlékkép 

Csupán, mit elém csal rapszodikus elmém 

S kezeid is fognám, ha nem illanna el még 

Oly fájón, mintha örök sebeimet tépnék. 


Égnék veled újból, a pokolmegtisztító tüzén 

Hamvadnék újra a láng elemésztő fátylán 

Elsuttognám utolsó imám, hisz remény 


nélkül a vágyunk egy halottas tünemény, 

Elkerülik szíveink, s szenvedését látván 

eloszló foszlányokként villannak belém.

Mikó Zsolt - Te voltál?


Csak egy volt nekem, ki rám hagyott, 

minden suttogásomat ordította; 

Szerettem volna elérni - távol a világtól -, 

édes ajkait csókolva, messze a számtól; 

A sűrű szenvedélytől, vágyva 

a szájára - de elrepült. 

Mint víz vág utat - üregében áll -, 

úgy megdöbbentett a valóság, 

s megcsodált a nedves gyűlölet. 

Eltompult a kép, 

és fodor lett a tavon. 

Némán jajgatott a körülöttem lévő 

magány, való és nem való dolgok, 

elvéknyúlt hangok; de elfáradok még, 

megtörök. Elfáradok nagyon. 

És tudom, hogy Te tetted, 

ismerlek; éheztetsz, hogy etethess, 

s ha nem gyötörtél eléggé még, 

meggyötörsz; 

Eltompult a kép...­­ 

Mikó Zsolt - Egy tragédia margójára


Bevezető: mert "Antigónék" már nem léteznek... 

Elhomályosult az igaz világ. 


Antigóné, a szép királyi örökösi jegyes, 

Tervet eszel, hős testvérét temetné kegyes 

sírba, mit az uralkodó nem szánt neki, 

Árulónak tartotta azt, oszló testét őrrel őrizteti. 


Iszméné, a nővér, inti őt a zsarnoki szó felől, 

Hantolni közös vérüket fél, hisz parancs elől 

nem menekül a vétkes, halál reá ki szegi, 

Lészen az idegen, rokon s akár jövendőbeli. 


A méltó elföldelést, így az első egyedül teszi, 

S Kreónnak, a hatalmas úrnak, egy őrző hirdeti 

a galád, gaz tettet, hogy homokkal szórják a hullát, 

Szegvén királyi ukázt, semmibe véve súlyát. 


Éktelen haragra gerjed az, hozzák a tettest elébe, 

Így következő hajnalon a strázsa, egy nőt vezet eléje: 

Antigóné az és hiába önnön sarja jegyese, kegyelem 

nincs; az ítélet halál, a gőg kiált: lesz itt fegyelem! 


Haimón a fiú, apját tiszteli, bár azt mondá neki: 

a parancsot érti, ám ha változtat rajt az úr, senki nem szegi; 

hisz mire jó a konok, értelmetlen beszéd, ha a kemény 

jelen lévő hangban, nincs ész érv, megbocsátás, remény! 


Nem enyhül a felség, sziklasírba záratja a nőt, 

Száraz kenyéren és vízen, az idő tegye rá a szemfedőt. 

Ám ki a palotában maradt, hozzá jós jő, s tragikus 

sorsot fest elé, ez retten és riad, mint bősz farizeus. 


Parancs már nem él, rohan sziklasírba ő, fiát találja ott, 

ki szerelmét öleli, hogy saját magát kötötte fel, s már halott. 

Apjának fordul az örökös, ám az kifordul a döfés elől, 

végső bánatában a sarj, saját, hideg pallosába dől. 


Híre megy a gyásznak, az első szülött holt, 

Mátkája is elmúlt, komor estét fest az ébredő hold, 

Karjaiban hozza az elhunytat gyilkosa, bús fényben 

bandukol silány bűntudata, minden új lépésben. 


Eurüdiké, az első nő, a hírre elzárkózó homály 

lesz elméje, s vádlón szól: a te bűnöd ez király! 

Vérben fürdő szobája, kihűlt testének aurája már, 

S Kreón megbánása lángoló koronájára száll. 


Így esett e dráma és mi lészen a tanulság? 

A sorssal szembe nem megy semmiféle 'úr-ság'! 

És ha mégis, busásan fizetteti meg az élet, 

nem kímélve élőt, sem holtat, sem fájó emléket! 

Mikó Zsolt - Óhaj


Bevezető: mi lennél, mivé válnál? 

( a költészet napja hajnalán íródott versem...) 


Érintésed perceiért virág lennék, 

mit leszakít drága kezed, 

alig nyílt bimbóként reménykednék: 

megakad rajtam kedves szemed. 


Süttető nyárban napsugár lennék, 

mi egész testedet öleli, 

megbújt árnyékod karolva szereznék 

mosolyt, mi hűs ajkad övezi. 


Pihent ugaron árva fűszál lennék, 

mit lenget jöttödre a szél, 

s minden lábnyomot hűen szeretnék, 

mi a tőled süllyedt rögöknek mesél. 


Rettenő zajban a bús csönd lennék, 

mit nem is hall meg füled, 

az elbújt némaság nyomába erednék, 

hangokkal szítanám lélektüzed. 


Végső óráidban a halál lennék, 

mi őrlődve rabol el, 

minden bűnödért élettel fizetnék, 

mit az eljövendő sors hoz el.

Mikó Zsolt - Ars poetica


Bevezető: epilógus nélkül... 


Érzésekről írok, mik gyötrőn s vadul őszinték, 

vörös napról, firmamentum szerű, égszínkék 

helyről; mi metsző bodorral játszó rőt színkép. 

Hol életünk elfeledve vár s jajongó vég kínként 

borítja ránk a tartóztató, fojtó, vörheny híg vért 

ontó, szánalomba bújt bánatát. 


A szavakban bízok, mik ötlők s hűek, mint én, 

szűz papír, hangmomentum nélkül írt színtér 

a világ; s megbocsátó, vigasz betűim, szintén. 

Hol életünk elfeledve már és féltően intvén 

az újra eljövendő múltra: vigyázz, hisz még 

ma van, de hamar itt a holnap.

Mikó Zsolt - Várat épít...


Bevezető: amíg van élet, néha kézen fog bennünket a halál is... 


Várat épít nekünk a rút halál, 

melyhez egy döbbent percben 

mindenki utat s nyílt kaput talál, 

fekete leplével teríti a kőfal falát, 

sziklaékkel fedi az orom magasát. 

Bent trónt is készít, csonthalomból, 

elhullt vigaszból, tűnt szánalomból, 

s énekli az eltávozott lelkek dalát... 

Holt emlékkép a pusztuló hely, 

hol felölti fekete lebernyegét, 

elveszett az, ki eléje lép, 

vajúdik a perc, megszüli 

-bent holttá lett - magzatát...

Mikó Zsolt - A Guttenberg-album versei közé( egyszáz-hetvennyolc év után - evokáció )


Bevezető: Vörösmarty Mihályt felidézni talán nem szentségtörés részemről... 

Egy olyan versét választottam, amely úgy gondolom, átfordítható mai létezésünkre... 

Íme: 


Majd ha felnyílik szemetek, s vén papok idői tűnnek, 

S az eljövendő reggel épp jobb kedvűre vált; 

Majd ha nem gyilkolja tovább önlétét sok ember, 

S a levegőt többé már nem mérgezi piszok; 

Majd ha a dúsgazdag pénzzel, koldus felé fordul, 

S az éhező enni fog, s nem falni az úr; 

Majd ha lélekben és szívben is világosság gyúl, 

S a fáradt elme végre legyőzi az észt; 


Majd ha közös érdek lesz, közös célok által, 

És azon hangon mindenki összekiált; 

S létet nyomorító gazság helyett jő igazság; 

S a helyét találja végre az emberiség: 

Akkor méltón csendesednek a hűek, nevedhez 

Édesebb emléket, ekkor fűz a világ.

Mikó Zsolt - Nyolcsoros vers


Bevezető: ellentétek viharában élünk... 

Egyszer minden gyönyörű, másszor fájdalom mar... 

Erről írtam... 


Barátom a rossz és a szomorúság, 

Megérint, mint kosz és nyomorúság, 

Megpillant, majd unottan rám legyint, 

Kapui előtt zörgök, már megint. 


Barátom a boldogság és nevetés, 

Simogat, mint selymes, puha kéz, 

Megpillant, majd unottan rám legyint, 

Kapui előtt zörgök, már megint.

Mikó Zsolt - Kérlek


Bevezető: a reményt-vesztett szerelemért... 


Törékeny, hamuvá oszló varázs, megbújó 

buja sóhajok hada, előtörő hajtása zihál, 

liheg, nesztelen ébredésed is meghalló 

fülembe, csüngő karomra rivall: ölelj! 

Minden szerelmemet hamisan megvalló 

szavaim, most őszintén csengenek, kíván 

a szám, s hiányod által vert testem és zúgó 

vérfolyamom. Általad veszem rút, érzelem 

halált, miattad pusztul minden tagom és 

érted könyörögve néz homályba révedő 

szemem. Nézz vissza rám... 

Mikó Zsolt - Ha egyszer...


Bevezető: néha elég egy rosszul odamondott szó... 

Néha elég ha egy kicsit nem figyelünk a másikra... 

A bántás nem csak tettekben mutatkozik meg, hanem lehetőségekben is... 

Elszalasztott és kihasznált eshetőségekben... 

 Így született ez a vers... 


Ha egyszer bántanál, nagyon megbosszulnám, 

Szíved üresedett helyét tűhegyekkel szúrnám, 

Hazug szemed fénye, bűn sugarával véssen, 

Csalfa lelked bája vesszen, szétenyésszen! 


Majd magamat okolnám, hogy voltam ily balga, 

Hittem szerelmünkben, hogy csalhatatlan fajta, 

Bíztam kezedben, hogy csak engem simít éjjel, 

Hangod oltalmában: csak nekem sikít kéjjel! 


Ha egyszer bántanál, én kínnal ölelnélek, 

Csontjaid dobnám, a tűz ölebének, 

Pusztulj, hisz már én is haldokolok, 

Együtt visz minket a halál, a konok.

Mikó Zsolt - A nő dícsérete...


Bevezető: hiszem, hogy elképzelhetetlen nélkülük a világ... 

Hiszem, hogy anyai ölelés és a kedvesünk csókja minden 

szörnyűséget elviselhetővé szelídít... 

Drága édesanyámnak, édes szerelmemnek, egyetlen nővéremnek, 

szeretett keresztlányomnak, kedves sógornőmnek és a világon 

valamennyi hölgynek: nagyon boldog ünnepet! 

És hogyan is kívánhatnám stílusosabban, 

mint egy új szerzeménnyel... 


E napon versem, szóljon ím a nőkről, 

Születés csodákról, az éltető erőkről, 

Dédelgető kézen, a szeretett redőkről, 

S a feltétlen szerelmet átélni merőkről. 

Róluk, kiket annyiunk emléke idéz, 

Mint menekült hozzá gyermeki kéz, 

Rég, ahogy csitító pillantással lenéz, 

Most róla, aki elcsábító bájaival igéz. 

Büszkén írom, a teremtés ékkövei ők, 

Lészen anyák, vagy éppen hű szeretők, 

S miként elcsent létünk, az elmúlt bús idők, 

Úgy legszebb perceink órái vagytok, ti nők!

Mikó Zsolt - Egy vagy velem


Bevezető: amikor nincs mit hozzáfűzni... Beszéljenek a sorok... 


Nézésemben látom gyönyörű nézésed, 

Ereimben érzem forró, vörös véred. 

Hangom csukló torkán, te hangodat hallom, 

végtagom fájdalmán, fájdalmadat vallom. 


Ujjaim s kezem, téged írnak körül, 

Hajam szála hullón, te hajadnak örül, 

Lélegzetem veszem, s tüdőd ad levegőt, 

Ha nagyon fáradt testem, a tiéd ad erőt. 


Mi ez, ha nem testünk vér diadala, az ész 

és értelem fölött, megmártóztat egész 

elménk, közösen létezünk, 


Már csak a valódi világ bűnét veszthetem, 

egy vagy velem, tudom és nevezhetem 

merőn: együtt vétkezünk. 

Mikó Zsolt - Tizenöt sor...


Bevezető: tizenöt sor köszönet... Tizenöt sor hála... 

Tizenöt sor, mi nélkül másnak lennél valóra 

vált álma... Édes feleségemnek... 


Apró tavasz vagy a télben, 

Csillanó fény vaksötétben, 

Oszló köd bús reggelekben, 

Árva vízcsepp tengerekben; 

Megnyugvás a rettenetben. 

Parányi lant szívem húrja, 

Pengetőjén lelkem súlya, 

Dallamaid szépen játssza, 

Hangod, karmesteri pálca; 

Zenéje, kötődésem lánca. 

Néha mégis megremegek, 

Ajkam nyílik, zajt teremtek, 

Ék hangjegyek, mehettek! 

Ha nem hallom énekedet, 

Én szemeid őrzője leszek.

Mikó Zsolt - 19. Szonett


Bevezető: ez a mai, egy régi versem... Mikor a nagy szerelem bántó, 

elviselhetetlen fájdalomba fordul át és a düh férkőzik minden 

gondolatod mögé, emlékképeid szaruhártyáid puha 

ívén égetnek, szúrnak... 


Már nem vártalak, mégis számolom 

az időt, mi nélküled múlik nap 

mint nap. A sápadt égbolton halad 

a parázs szín nap, egy újabb alkonyon. 

Már nem vártalak, mégis lehunyt 

szemhéjam mögé tűnik emléked képe. 

S ahogy sötétre vált az ég, már kétlem, 

hogy valaha ölellek még. Elunt 

játékszer lettem, amit most félredobsz? 

Mi sok minden van, amire vágyódtál rég, 

tűnjön el! Helyébe lépjen a gonosz 

magány, lelked a bűntudat marja üresre! 

A felkelő nap, vérével fesse vörösre 

az arcod! Ha kínlódsz, csak az legyen szép! 

Mikó Zsolt - Üresség


Bevezető: azok a perceink melyek kitöltik a legmagányosabb időt... 

Azok, melyek förtelmes lassúsággal ontják magukból a 

múlandóság őrületbe kergető kattanásait... 

Amikor minden halk zörej kínhalál... 

Mikor léted eddigi összes fájdalma rád talál... 


Üres lett minden, s még ha be sem vallom, 

vágytam, mit tudtam nem lehet igaz, 

akartam, az idő kerekekét forgatva, valljon 

színt, ha visszafelé múlna: halott vigasz. 

Üres lett a tér, keménnyé, múlóssá váltak a percek, 

Nem vágyom már, hogy soká tartson, mert minden 

másodperce jajdulással fal fel, mint a versek 

miket tündéremnek írtam, kit igaznak hittem. 

Üres lett a lelkem, elégett és gyászos csókot 

dobál, elmém felé, semmitmondó bókot 

hajt csak egyre: ugye megmondtam én, 

mit tegyek, ha nincs vége sosem, s állandón 

kívánom az érzést: nyaram voltál s várandó 

tavaszom, elborult, bús életem telén.

Mikó Zsolt - Mint varangyok...


Bevezető: ezek bűneink... Csábult lelkeink hideg kétéltűi... 


Megtört lelkeink letargikus sorát boronálja az idő, 

megfestett álmaink szürke, oszló porát fújja szét, 

eltaposott, fakó halott ma az igaz szó és beszéd, 

foszlott rongy, mocskos szövet az őszinteség. 

Torkunk elfajzott hangszálain nyüszít a tüdő, 

hörgi világunk szakadt közhelyeit, vénült vidék 

az arcunk, elaggott, öreg kurtizán a szánk, 

beesett szemű aggastyánok vagyunk, pőre, 

meddő örömökkel, kiket eltapos e fura világ. 

S míg testünk porhüvelyén lépked, az fáj nekünk, 

hazudjuk sokszor, hogy mindez minden pénzt megér, 

tudjuk azt is, elfáradunk olykor és csüngünk, 

kapaszkodunk az élet, s a semmi peremén.

Mikó Zsolt - Töredék


Bevezető: "amikor minden suttogja neved..." írtam már és ez talán kifejezi 

azt a borzalmas egyedüllétet a közvetlen elválás után szerelmünk elején... 

Elmondja azt, mikor az arcát visszatükrözi kis darabjaiban számtalan tárgy, 

s egyfajta képpé áll össze. 

Minden kis részlet, ezer apró töredék... 


Üresen fogad magába így, a nap vége felé 

egy már halványuló érzés, mint hűs harmatremegés, 

csendben úsznak a felhők, gomolyogva, szépen, 

halkan jajgat a szívem utánad, egészen. 

De csitt! Most hallom csak, mit hoz a szél: 

ajkad méz nedvét, ízét küldi felém. 

Megízlelem.

Mikó Zsolt - A fények...


Bevezető: a csillogó varázslatról írni, mindig hálás... 

Mert hiszen mindannyian érzékeljük, valamennyiünk 

életének része és nem is kell elképzelnünk, 

megfogalmaznunk milyen a fény, annyira természetes... 

Én ebben a versben mégis megpróbálom... 

Eljátszom a gondolattal, fogalmazni próbálom 

a lehetetlent... 


A fények beszélnek, nyögnek, becéznek, 

sűrű haláluk, tűnő boldogságuk a reggel, 

melyet az ébredő Nap fest, bíbor ecsettel, 

s csillogó létüket hagyja meg emléknek. 

Az én emlékeim is fogynak a napokkal, 

csillogásuk fakul, kopott képekké váló 

tünedező foszlány láng, szerteszét málló 

parázs, s mint a képzeletük a vakokkal 

játszik, mert valaha látták a fényt, ám olvadó, 

eloszló villanások ma már, s bús, elborzadó 

szavaik tükrében élnek tovább. 

És elméláznak fásult álmaik elfolyó ködén, 

felszakadt sebeik, mik az elmúlás rögén 

tépődtek rég, fájón, tétován.

Mikó Zsolt - Alattomban


Bevezető: együtt kell élnünk vele, hisz ha születés van, létezik halál is. 

De a világra jövetel és az elmúlás közt, ott az élet. Ez természetes... 

Azonban a létezés fénylő reggelén elérkező vég, az bűn... 

Védangyalaink bűne... 


Sötét fürtjei lebegtek, 

Ő volt; de nem beszélt, némán is értettem. 

Nevét mondta: talán nem féltem, 

a haláltól rettegni miért lenne jó? 


Kezét nyújtotta felém, hívogatón, 

csöndben várt; a csend nyomasztott. 

És lassan csak az álmomat tiporta, 

sebezte az elhallgatott szó... 


Körülöttem a fák jajongtak, a holt 

virágok szárazak, kiégtek; szép! 

- Kiáltja nevetve, torzult mosolyát, 

fehér szemét, őrült művére veti. 


Átrohan sejtjeimen, csak fájdalmam nő, 

minden csontomban jajong; 

Testem széteső, furcsa démonok 

hadával és árnyékával teli. 


Már meghaltam, mikor Ő szólt; 

de nem beszélt, némán is értettem. 

Nevét tudtam, talán nem féltem: 

a haláltól rettegni miért lenne jó?

Mikó Zsolt - Téli anziksz


Bevezető: ez időben nagyot változik a világ... Elfed a fehérség 

és lelkünk tüze bensőnkből az otthon melegét tápláló 

forróságra vált... Halványul a fény, minden sikoltó 

fájdalom enyhül... Téli kép ez, tavaszra készítő 

sejtelmes némaság... 


Fagyott, fákon ékeskedő deret hint arcomba a szél, 

ereszről csüng, fehér port sodorva hempereg, 

elmélázva megcsúszott szűz lepel a tetőkön a hó, 

mint pajkos, játékos gyerek, ki éppen szendereg. 

Minden dermedt jégvirág, üvegre borulva sír, 

szárukat mardossa a bentről próbálkozó meleg, 

felröppenő csoda most kéményből a füst, 

nyárrá varázsolná a hirtelen beköszöntő telet. 

Lépteim nyomán zenél, sok száz kis roppanás, 

a lehajló tuják karja megfáradva legyint, 

felejtető álmok hideg éjszakája jön-megy, 

mi az elárvult hajnal megszenvedett napjára tekint. 

Mikó Zsolt - Hozzád


Bevezető: mikor belülről tép szét... 

Mikor minden vágyad, hogy közeledben tudd... 

Mikor minden egyes perc nélküle, sebet felszakító emóció... 

Mint amikor tehetetlenül, lebénultan, önmagad 

kívülről látva érzékeled az időt... 

Összezavarodva, őrült csillogással a szemedben... 

Megszerethetetlenül... 


Nézz rám, érts meg, szánj meg, hisz vak vagyok nélküled, 

Szenvedek, mint halotton a kéz, mit szerette vezet, 

Gyötrődöm, mint virágon a méh, ha nem talál nedűt, 

Keresem a szót, és nézlek, mint tört mosoly a derűt. 


Elhagy a lelkem, mint tűnik lenyugvó nap tüze, 

Eltompul és elfogy, álmom szivárvány szép színe, 

Nézz rám, érts meg, szánj meg, hisz nem bírom nélküled, 

Meghalnak szavaim, mint süket szobában a fülek. 


Szeress valósággal, hús-testtel, igazi beszéddel, 

Szeress úgy, mint soha, ölelj valódi két kézzel, 

Szeress vadul, tiporj sárba, ha kell. 


Égessen el vágyad. Mert forróságot okád felém 

az éj, tested ezerfokos tűzzel repíti elém. 

De elpusztul lelkem, ha nem érhetlek el.

Mikó Zsolt - Megint csak ünnep...


Bevezető: a vers minden órában ajándék lehet... 

Nem szoktam nagyívű, tömény áldásossággal szőtt karácsonyi verset írni... 

Sőt, egyáltalán nem tettem eddig... 

Nem azért, mert nem érint meg az ünnep, egyáltalán nem... 

Most mégis átnyújtok nektek egyet, olyan igazit, őszintén csengőt... 

Legyen ez az én ajándékom... Fogjuk meg egymás kezét... 


Ismét Karácsony, a fa már a meleg szobában áll, 

Ringó hópehely a szélben, bódultan ablaknak száll, 

Előbújt csengő és elhalkuló hangok, kedves némaság, 

Felsejlő szeretet az éjben, édes, naplopó léhaság. 


Ismét Karácsony, újból őrülten, önzetlen szeretünk, 

Szemünk megint csillog, szívünk nyílik, nem szenvedünk, 

Óvó ölelés, mindent megbocsátó, félő kitárulkozás, 

Pár estét élő, gyorsan elpattanó gitárhúrozás 


az ünnep, az ismét Karácsony, a fénylő, a szép, 

S mint függöny, lebben a lélek, hangját hallatja a lét, 

Még egymásra figyelünk, míg éhező szánkhoz ér estebéd, 

De már lopódzik felénk a gyűlölet, elém áll s eléd.

Mikó Zsolt - A nyugalomról...


Bevezető: ez a vers kontraszt... 

A beletörődés, a megnyugvás ellentmondása a gyötrő emlékekkel 

szemben, melyet valakinek az elvesztése okoz... 

Ellentét elménk relikviáinak feledése valamint felidézése között... 

Egyfajta vallomás, lemondás és kérdés... 

Valójában elme-bomlott harmónia... 


A nyugalomról írok, mi rám szállt s megtapadt, 

Üvöltő kínjaim, most gyomlálatlan sírok, 

Melyek gyászvirágait, taposott földdel ragadt 

élettelen mázzal fedem, s szépségén sírok. 


Megnyugvás és álmos fantázia, mi erőt vesz 

sejtjeim búban hátrahagyott vékony falán, 

A teher láng űr, s kitombolva magát hőt veszt, 

s apadatlan szánalommá válik a szó: talán. 


Ám milyen áron tud nyugodni, mi áldozatot 

kér az eltompító idő? Vádló, hűs kárhozatot 

dob reánk, mi nem feledtet? 


Elsuhanó életünk egén, mint hajnalcsillag húz 

át a megvetés, s a sors pálcát tör, apróra zúz 

a hiány, mit lelkemmel temetnek.

Mikó Zsolt - Csak ez vagyok...


Bevezető: ez a versem szinte kipattant belőlem... 

Jöttek és lüktettek a szavak, csordultak érzelmeim szellemem 

vezette kézfejem parancsival: írj! 

Azt hiszem így az igazi... 

A maga egyszerű frázisaival, ritmikájával, 

önvádló és beismerő ideáival, a sorokon átívelő melankóliáival... 

Szeretettel... 


Csak egy költő vagyok, ki néha mindent leírni fél, 

Csak egy végtag kezem, mi sokszor remegve remél, 

Elvárja, hogy írjak sok széppel megfestett szót, 

Mik megformázott hangokként ontják a mulandót. 


Csak egy ember vagyok, ki önnön iszonyaitól riad, 

Csak egy szervem a szív, mi számtalan bánatában szakad, 

Élni segít de érezteti velem a fájdalmas perceket, 

Elkísér minden eddig végigjárt poklot és mennyeket. 


Csak egy gyarló vagyok, ki sokszor mindent magának akar, 

Csak egy kósza gondolat agyam és elmém önzésétől takar, 

Befészkel belé lelkem s testem pusztító képzetem, 

Megtör minden áldott éjjel, bűnös, kavargó végzetem. 


Csak egy pillanat vagyok a végtelen homályában ma már, 

Csak egy fel-feltűnő csillag, mi kapaszkodik a tág égbolt falán, 

Fogódzik de már zsibbadt és fáradt a fennen-tartó kéz, 

Enged s hullón ég el, sikoltó mindenségben bomlik az egész.

Mikó Zsolt - Kettőnk dala


Egész nap álmodtam a széllel, parázs 

fonalakat húztam beszűkült szíveink felé, 

Elhoztad a hatalmas űr semmiségét, varázs 

szavaiddal, elfeledett érzéseim mögé. 


Elhoztad, a fakó megszürkült temetőbe, 

hol megszenvedett lelkem, gyötrő kínja feküdt, 

Kápráztató fénnyel töltötted ki, gigant ős erőbe 

ontva, hol elkárhozott, s te voltál mindenütt. 


Nézd, a sors miként adta nékünk a szerelmet, 

Mit művel velünk, ha akarnánk sem ad kegyelmet, 

Olvad a távolodó tér és megyünk, 


rohanunk hívó szava felé, s miközben öldöklő 

vágyainkat isszuk, szemünkre álmot ragaszt, tündöklő, 

kék, azúr képet, mit magunkévá teszünk.

Mikó Zsolt - Óda II.


Az est itt ért, búsan, szomorún, 

és már oly rég volt, már feledtem, 

hogy álmaim szövődtek, mi lesz koszorúm; 

feledtem a magányt a sós könnyeket, szedtem 

szív mélyéről kusza gyökereket. 

Itt ülök, rám száll a sötét, még 

próbálom keresni szemed értelmét. 

Az, ki nem hagy nyugodni, száradjon. Ha ég 

tested a láztól, hűsítő cövekeket 

verjenek köréd, és tátogják velem neved e bársony kelmét. 


Bántottalak. Halk neszét szívem nem hallotta, 

halk hangodat fülem nem értette. 

Az gyötörjön, mi téged gyötör; mert ellopta 

szerelmemet a vágy, mellyel kívántalak. Miért tette? 

Nem tudom. Már csak gondolatban simítom 

végig arcod, szemed szemem mélyén 

már csak képzeletben kutat, 

gyöngyház törékeny tested még félénk, 

remegő kézzel érintem. Ha halkan sikítom 

fájdalmam olyan ez; holt idő, mit álló óra mutat. 


Most magad vagy. Oly elhagyott lehetsz. 

Riadt szemedre teríteném remegő kezem fátylát, 

te azt mondtad, már nem ugyanúgy szeretsz; 

és belém vájta körmét a bú, s tövises gátját 

a szenvedés. Bocsáss meg nekem mindazért, 

amit tettem! Ha tettem is, már elmúlt. 

Üres, sötét folt lett lelkem, és haloványan 

izzik a parázs, a szertefoszló, szétdúlt 

rakást már nem rakja össze a kéz, alélt 

kába fej vezette test lettem, s oda vágyam. 


De már szűnik a fájdalom, a boldog emlékek 

lassan hűs, hideg képekké fakulnak, 

az önfeledt mosoly torz vigyorba fullad; képek, 

melyek nemrég még könnyeztek, eluntak, 

szín nélküliek lettek ma már. 

Csak néha vesz elő a vágy, hogy nézzelek, 

csak néha tör rám, hogy érintselek. 

Csendben szökik szívemből a kéj. Ha féltelek, 

már erősebb a szánalom, és kár, 

hogy lekoptak szívem béklyói, mik lincselnek. 


Csak azt mondom, mit tudtunk: 

a szerelemnél erősebb a gyűlölet, 

és gyűlöltelek, míg magamat szerettem... 

Csak azt mondom, hogy szeretlek, de bűvölet 

volt, mit mágus dobott ránk akkor, 

és nem hagyta, hogy igazán értselek. 

És megnémított, hogy ne halljalak, 

befogta a szám, hogy ne kérhesselek; 

eltűnt világ volt, mint csendes vackor 

mélyén el-elmúló képzeletbeli szavak.

Mikó Zsolt - Ne kérdezd


Ne kérdezd tőlem, mit mond a vers nekem, 

Nem tudnék felelni kegyeletteljesen, 

Hisz ki meghalt, az válaszában szegény, 

S inkább tőled kérdem: mit mond az enyém? 


Hisz számodra a papír az szimplán csak fehér, 

Tollad nyoma rajta széltől-széléig ér, 

Nekem ugyanez szín rejt bús feketét, 

Min szavakkal festem képzelt világom terét. 


Így ha kérded tőlem mégis, felelni nem tudok, 

Mint ahogyan elül a szél: némulok, 

És csendben, halkan elképzelem én, 

Mit mond a vers nekem, ha mégsem az enyém.

Mikó Zsolt - Leírhatnám...


Leírhatnám de nem teszem, 

miként formálhatod a jövőt, 

a feltorlódott időt hogyan teheted 

tűzzé, hogyan válhat erőtlen 

alkonnyá perzselő, izzó életed, 

leírhatnám, de mégsem teszem. 

Mert új perc, új nap, új év, 

mit sem ér, ha nem fogja karom 

karod, nem vonzza ajkam a szád! 

Mert nem tűnik a homály és a bánat 

sem mondja: ég veled, ha nem simít 

végig édes kezed, s leírhatnád te is, 

mégsem teszed és én sem teszem...

Mikó Zsolt - Áldás


Áldás a világ legszebb nyelvén mondani: szeretlek, 

Lehet játékos, vidám, lehet fájó, mint gyötrelmesen 

kíván, mondhatom szomorún, mindenhol kereslek, 

Üvölthetem és sírhatom, őrült szavakkal, vérmesen. 


Áldás e nyelven, égető szenvedélyem tüzét elsírni, 

Lelkünk máglyáin porladni és ezt jajongva érzelgős, 

vagy kevély dalba önteni, vésni, apró papírlapra írni, 

királynőm is lehetsz akár, s én lehetek képzelt hős. 


Áldás mesélni a megrekkenő percről, mi sokszor 

megáll, hallani, nevedet ugatják a kutyák, ha szól 

éjjeli zenéjük tűző holdvilágnál, 


Áldás a magyar nyelv nekem, mert ezerképpen 

súghatom szerelmem, millió mód, ahogy éppen 

teszem, s állandón kívánnám.­ 

Mikó Zsolt - Érzés


Mint egy színtelen álom 

Szenvedő árnyalakjai, 

Mintha sejtelmes mosollyal, 

s csalogató szóval 

próbálnál elcsábítani. 

Maradj még, hiszen 

Én is álmodom. 

Szenvedély árnyéka arcodon, 

remeg és szorít a fájó szó, 

mint utolsó kenetért, haldokló. 

Ne faggass, igaz 

Nem titkolhatom. 

Nem szólok, csak hazudhatok, 

és tépett szárnyakkal bújhatok, 

csak szeretlek, súghatom. 

Ne gondold, már 

Szomorú emlék ez, 

Nem lehet, hogy ne lásd 

az árnytalan jövőt: ne bántsd, 

ha fáj, emlékezz. 

Egy álom színtelen 

vad árnyalakjai... 

Didergem, mint bárki más...­­

Mikó Zsolt - Már alig rezdül


Már alig rezdül a halk szél, 

aurája a dombok fölött leng s köröz; 

Visszhangja, mint sóhaja 

a kövek mögött, 

alig zendült halk fájdalom. 

A kövek mögött alig rezdül a szél. 

Visszavetett az idő. Újra láttalak. 

Belém nyúlt, ocsmány csápjaival belém mart, míg fájt; 

míg sejtelmes képeit láttam rozzant emlékeimnek, 

sápadt perceim halovány fényfonalát. 

Sápadt perceim halovány fényfonalát. 

Mert láthattam volna a végtelent. 

De miért fogod megint kezem? 

Miért csókolsz, miért ölelsz, miért tartasz ily szorosan? 

Engedj, hisz halálodat kívánom, 

szerelmed minden tüzét megálmodtam most is. 

Eressz, hisz nem érdemelsz. 

Nem félsz, hogy dühömben megöllek? ­­

Mikó Zsolt - Lassú csöndben...


Lassú csöndben, tücsök ciripel a fák alatt, 

A hold az álmos tájon átvándorol, 

Lenéz a fákra, a szomorú éjszakai tájra, 

Majd futótűzként rohan csillagai után, 

S az éjszaka múlt, már gyorsan el is szaladt. 

Az éjjeli nap erejének vége, 

Eltűnik lassan a hajnali sötét, 

És felkel társa, a fényes korong, 

Mely fényt, meleget mindenkinek ont. 

Mint ahogyan ősz jön nyár után, 

Úgy este fényes nappalt követ, 

Felbukkan újra az éjjeli barát az égen, 

És szanaszét szórja fényes csillagporát. 

Ragyog, ragyog az égen némán és bután, 

Játszik, játszik a csillámporos fényben, 

Nyári melegben, ölelik csillagai, 

De eljön lassan az ősz dideregve, 

Bús, meleg takarók, fellegei.

Mikó Zsolt - Szajhája leszek...


Szajhája leszek a szemednek, 

mi lusta könnyel beszéli el, romlottságom 

ledér, bűnben fogant sorsát, míg nevetnek 

rajtam a hófehér lelkületű 'atyák' ; 

én összes mocsokban szerzett dühömmel szeretlek, 

vakon, míg szemed világa tart, aztán, mint hű hetérád ; 

az enyéimet adom. 


Szajhája leszek a kezednek, 

mi vádló éjszakákon taszítja el, kokott testem, 

szürke, koromban fürdő héját, míg keresnek 

karjaid egy tökéletes, hibátlan titánt ; 

én összes, szánalom által koldult létemmel követlek, 

óvlak, míg mozdulnak ujjaid, aztán, mint hű perditád ; 

a kezeimet adom. 


Szajhája leszek a bőröd 

minden ráncának, pigmentjeid tüzét oltom, 

láz kínját enyhítem, s míg, gyötrelem táncának 

zajaival támad szöveteid redőin a kór ; 

én valamennyi, csúf rétegem külsejét letépve, 

nyújtom feléd - míg eléred -, aztán, mint hű cafatod ; 

az enyéimmel veszünk. ­

Mikó Zsolt - Minden sötét


1. 

Az éj árnyait kergetem 

a langyos nyári tájon át, 

szívemben a dalt már nem lelem, 

amely régen annyira fájt. 


Csak én vagyok, meg egy gondolat, 

lelkemben pedig végtelen tér, 

és a zizegő levelű fák alatt 

körülzár a fénytelen éj. 


A bennem élő színtelen emlékek 

belsőmben többé már alig-alig férnek, 

kitörni szeretnének hamar, 

 

gyorsan, hirtelen, vad táncban, 

s nem bezárva élni, talpig vasban, láncban, 

úgy, mint száz kegyetlen vihar. 


2. 

A fák között csend honol, nyugalom, 

az erdő alvó, nesz óriás, 

végig a sötétlő bokrokon 

hallatszik vész bagolyhuhogás. 


A szó, melyet ha kimondanánk, 

nem lenne több, mint ez a dal, 

mit végső nyugodalma gyanánt 

a bagoly mondani akar, 


nem lenne több, mint a halál, 

mi léted végén a karjába zár 

és életed utolsó percei fájnak, 


kínoznak, gyötör a tudat, 

hogy hiába ismered az utat, 

s reményeid szerte-széjjel szállnak. 


3. 

Rohanó, féktelen és haragos 

kristályai szempárként figyelnek reám, 

vize tajtékzó s zavaros, 

lassan hömpölyög felé az óceán. 


Vártam, de nem felelt, 

próbáltam fürkészni sok rubint csodát, 

de ezer aranyrög helyett 

bölcs zúgása válaszolt - talán. 


A folyó, melynek medrében feketén, 

hangtalan törik a vakító fény, 

s dübörgő uralma több, mint mesés, 


mint hatalmas és fontos ember, 

ki másoknak ítéletet rendel, 

olyan útja végén a vízesés. 


4. 

Egymagam vagyok és a szeretett magány 

már nem pótol ajkamon csókokat, 

nem értem rég hívó szavát, 

vele vagyok teljes s boldogabb? 


Kedves egy virág, ő fontosabb, 

hiába hajlékony és gyönge, 

szép, édes, tündéri, mi miatt 

zafírok, gyémántok gyöngye. 


E virágban benn van a fák, az erdő, 

s miként meglegyint egy kósza szellő, 

szeretném világgá kiáltani 


ezt a bús bájt, amiért élek 

és amitől néha rettenek, félek, 

hogy sosem szeretném bántani. 


5. 

A folyók után csonka rönkök meredeznek, 

fölöttem otthon nélküli madarak repülnek, 

vádlón pillantva rám, vadul verdesnek, 

völgybéli sötét házaktól menekültek. 


A leégett tájat csendesen nézem, 

a gyűlölet a levegőben feszül, 

ezt a világot egészen nem értem, 

a valóság szemem láttára kerül. 


Nem akarom látni, mit tesznek, 

nem bírom viselni, mivé leszek, 

gyengédre szeretném váltani 


az erős, gyötrő, zakatoló kínt,

tudom, nem várhat rám más kint, 

meg fog világom s bűnöm fojtani. 


6. 

Az éjjel hangjait figyelem, 

szeretném megfejteni én, 

miről mesél a sötét végtelen, 

miről beszél az éj. 


A csillagok szelíd hálójában, 

a hold tompa sugara mögött, 

bús, sejtelmes homályában 

egy csillag már el is szökött. 


Már holnap kívánságból lesz gondolat, 

már holnap két árnyból egy marad, 

még próbálom elfelejteni, 


már holnap életre kelnek a szavak, 

már holnap a fák sem jajonganak. 

Még próbálom elfelejteni? 


7. 

Az éj árnyait nem lelem 

sehol, semerre én, 

árnyaim játszanak velem, 

hiába, vak, hiú remény. 


Csak én vagyok, meg egy gondolat, 

lelkemben pedig végtelen tér, 

de a sötétlő, borongós ég alatt, 

két szempár bújik, csillan a fény. 


Éjszaka van, mégis látom, érzem, 

sötétek bár, mégis szépek, s nézem, 

látni szeretném mindig e csodát, 


a hajnal már fénylik a sötétben, 

s látom, állunk kéz a kézben, 

s egy virággal kezemben tovább.­

Mikó Zsolt - A bárányfelhő halála


Remegőn fázott, az ég kék fázós leple mögött 

a kis bárányfelhő, s csendes búval harmatpihék között, 

fojtottan sírdogált, nézte a sűrű fellegeket, 

amiért szomorú, ólom fájdalom fölötte körözött. 

Sokáig remélt, és a szivárvány színekkel szállt, 

mosolygott a napra, puha, nárcisz égen hált, 

a csillogó holdfény betakarta és ringatta, 

új napot, nap követett s ő kétségek közt rá várt. 

Újra álmodta, a fénynek suhogó hangját, 

vakító napsugár selymes, szárnyaló fátylát, 

testével madarat takart, tollát melengette, 

s fáradtan csodálta a Nap éjjeli, telt társát. 

A kis bárányfelhő belefáradt a szerelembe, 

mert hiába remélt, csak álmait kergette, 

nem akart már létezni, így egyedül, 

sírt, és lassan-lassan elfogyott a teste.­

Mikó Zsolt - Ezek voltunk


Számtalan ember keresi útját, 

Sötét végteleneken át bolyong, keresztül 

hosszú csalódások és gyönyörök útján. 

Keresztül a fájdalmas, 

hatalmas, égő életen. 

Mikor a nap kiszívottan csüng, 

és számtalan tiszta ember kezeit mossa, 

az elaggott, holt költők szavait fröcsögve fossa 

a szájuk. Akkor megkérded-e tőlem: 

lennél kedvesem? 

Szeretnél-e? 

Furcsa, hogy mennyire elmosódott 

emlékezetem.  

Csalódás vagy bánat mit érzek, nem tudom; 

és nem tudom azt sem, lelkiismeretem 

elszakadt szálait elköthetem? 

Ha segítenél, könnyebb lenne. 

Mert emlékezned kell! 

Egy szál bűzös nikotinrúd: 

míg kívánod Isten, majd eldobod, 

esélye nincs, egy sem. 

Ezek voltunk.... 

Szeretkeztünk.­

Mikó Zsolt - Bertolt Brecht után, szabadon.


Kezdődik egy új világ? 

Kinevetsz. Van okod rá. 

Nem kezdődik itt semmilyen új világ. 

Az emberek nagyon aljasak! 

Leköpsz. 

Igazad van: 

nem aljasak az emberek. 

Mindenkinek vannak álmai? 

Eltiporsz. 

Igen, lehet. 

Már senkinek nincsenek álmai.­

Mikó Zsolt - Kérdések


Miként kellene írnom, hogy szép legyen? 

Ordítanom kéne: hang szálljon a hegyen, 

Vagy csak suttognom, mint a csend 

elhagyott, kopár, néma réteken? 

Hogyan kellene jól élnem? 

Mint hullócsillag, perceiben égve, 

Vagy mint a vágy, hosszasan, 

gyötrőn, óráit évekbe mérve? 

Mit is mondhatnék még neked? 

Elfogyó szavaim bűnnek vélheted, 

Vagy csak bús, múlandó kín- 

vallomás és zaj s nem értheted? 

Mert ölelnélek még réveteg, 

Közös a perc, hisz nélküled tévedek, 

Elveszek ölelésünk homály falán, 

Apró sikoly a szó a számon: féltelek.­

Mikó Zsolt - Mert elhagyott a világ


Bús szemeidtől patakká szelídül a zuhatag, 

S medrét vakon tapogatja a tó, 

Míg elpusztul, rajtad mereng, távolodó 

Alakod kutatva keresi, lustán, álmatag. 

Megbabonázva ébred a vén hegy, 

Látta árnyékod hűs bércei fokán, 

Ringathatott szikláin és harmatos mohán. 

Csodálhatta árnyadat, mit gyér csúcsaira 

fest a felkelő nap. Ha újból megriad, 

Minden zuga remegéssel szakad, fiad 

öl meg és nem szerelmed. 

A leomló kő a vizekbe hull, 

Pusztul a tűz és a nap szánalmául 

Felsóhajt. (Ég kegyelmed). ­

Mikó Zsolt - Remegő kézzel


Szeretnélek megérinteni, 

Szeretnélek ölelni át, 

Szeretnélek erősen tartani, 

Szeretném forrón csókolni a szád. 

Szeretnélek becézni csak, 

Szeretnélek simogatva, lágyan, 

Szerelemtől suttogva hallgatni, 

Szeretném elmondani vágyam. 

Szeretnélek szüntelen látni, 

Szerelmesen karjaimba zárni, 

S szeretni.­ 

Mikó Zsolt - Éjjeli vihar


Félelem, kígyó szorítása körülölel, 

Hatalmasan tekergő testével vad vihart kavar, 

Fáklyalobogtató, örvénylő tűzszikra, 

Lángvörös vérben fürdő, kiáltó, vérben fürdő fellegekben él. 

Tűzéért hálát rebegő, égető meleggel táncoló, 

Jajgató szél, üvöltő ösztönök állati szépsége, 

Fáradt örömmel taszító, öldöklő, pusztító, fájdalmas, 

Kegyetlen, sötét, húzódozó beteg szellem a szó. 

Örvénylő szó, mint tompa fájdalom, taszító. 

Ellöki egymástól, taszítva, mint hűtlen anya fiát, 

Szédülő forgásban kavarog, édes, mint a méz, 

Álmatagon, lomhán elnyúlva körbesimogat a kéz. 

Fekete sötétség fent az égen, egybetóduló 

Hajnal fakó színe, majd hirtelen nappali fény, 

Szörnyű csattogás, szörnyű lárma, szörnyű ricsaj, 

Eleven kaszásként sújt le az éjjeli vihar.­­

Mikó Zsolt - Némán


Szárnyak nélkül felkaphat e karjaiba a szél? 

Hangom apadva, elsuttoghatom neked én, 

szerelmem? Mintha megnémulna minden, 

s szakadna szét élet, omlanának falak és 

a végtelen zaj borítaná összes formálódó 

szavam, a torkom által kipréselt levegő, maró 

börtönét alkotja most valamennyi zörej. 

De kiáltok! Végső erőm őrült ordítása tapad 

szám fonnyadó izmaira, erőm csak arra kell 

már, hogy tébolyodott vallomásom 

füleid elérje, s mint a pillangó, selyem szárnyon 

dobhártyáidra szálljon... 

Mikó Zsolt - A féltés hídján


Te perceket akarsz, én óráimat tölteném 

berzenkedő, képzelt világunk szavain, 

Soká még az este és soká él a remény, 

mit táplál hiány, szép emlékeim tavain. 


Soká szeretném szerelmesen nézni, élő 

megvakító szemed, mint ha koldus kérne 

csendben, elmotyogva baját, lennék félő, 

rettenő őre, ha bús tekintetet cserélne. 


Te perceket akarsz, én nem elégszem 

napok, hetek, évek sokszorosával sem, 

felfedem, eléd tárom vágyam, 


de már ezt sem bánom, felemészt tüzed, 

ha csak kis időre kapom, mint agg szüzet 

a vén, s rövid csókot ad, lágyan.­

Mikó Zsolt - Tizedik szonett


Régen, már tudtam mit érez a gyermek, 

ha megkapja hőn áhított játékát, 

és boldogsága szárnyain szívére fészkelnek 

öröme órái; s lelke hiú vad táncát 

zaklatott, öntelt nevetése rázza. 

Bőréből kibújva hencegne: az enyém lett; 

és már örömtelen csúf hely Istennek háza, 

pedig imát rebegett reggel ha felébredt. 

Így érzek most: mint elvakult gyermek 

ha önfeledt perceim veled tölthetem, 

lelkeink, mint kis madárpár egybekelnek. 

És szívem magányos tüskéit letörhetem, 

ám nem sebzi fel ujjam soha, 

nem volt másnak ily gyermekkora.­­­

Jegyzet a szerelmes versekről...

Sok szerelmes verset írok... Mert volt már, hogy szemeid által megbabonázva,

otthon szerelmes dalt hallgatva, ugyanazt újból és újra, csak rád gondoltam...

Volt már, hogy éjszaka kiszökve csendben, házatok elé siettem,

vártál és te is kisurrantál, hogy lopott csókokkal takarj be, a szemerkélő eső elől...

Jegyzet a mai világról...

Látok magamutogató, babakocsival, autóval, görög, francia,

olasz úttal hencegő,

üresfejű, helyesírásból egyest érdemlő fantom világot...

Látok magamat jobbnak gondoló, nem enged lájkolni

a Facebook szavakat síró,

mégis órákat ott töltő képmutatást, látok egy olyan színt,

melyet épp hangulatom tintája ont!

Csak szeretném...

Ha vádol és eldob,

Hőn áhítozott kezed,

Taszít és már fázod az igét,

a szemed  akadjon meg testem megtépázott halmán,

Rabod porhüvelyem, s csüng, mint rohadt almán  

a megszédült darázs...

Az eggyé-fonódás vágya

Lassan érinteném bőröd,

tapogatva, vakon keresném ajkad,

a félelem - mely álmomban őröd -

bújtat, nem látom, s nem érzem a szád. 

Bánthatsz...

Egy rózsa lehervadt szirmain pihen lelkem,

kézzel tiportad szét, amit tegnap még neked

érlelt szívem; már hamis érintésedtől meggyötört testem,

minden porcikáján, vágyadat utálom.

Az élet dolgai

Fehérré válva szenveded az időt, mint a hó,  

levegőt sípolva ad tüdőd, hörögve riaszt,  

s fájnak az élet dolgai gyakran és szoktató  

gondolat ont emlékké csöpögtető viaszt.


©Mikó Zsolt - 2011-2019