Jegyzetek...
 
Az a belső tűz, amely a szerelemmel gyúlt, lehet hosszú évek múlva csak pislákol, mégis hűség-könnyekkel öntözvén sem aluszik, hanem inkább éled s újra lángol...De létezik végig, elcsendesíthetetlen, forró izzásban lobogó...
Mi az igazság?...kérdésre válasz, vétkezésre bűn, kételyre bizonyság, kínokra megváltás, távolodásra érkezés, álmokra ébredés. Életre halál, szemekre homály, vágyakra kényszer, szavakra ékszer, mozdulatra bénulás. Édesre keserű, nevetésre gyász, üvöltésre csend, feldúlásra rend. Szenvedélyre közöny, vétlenre büntetés, társakra magány, kárhozatra ima, áldozatra iga. Versekre próza, elmúlásra rózsa, fájdalomra gyönyör, halottakra gödör. Megtérésre pokol, mennyországra nyomor, szégyenre büszkeség, vétkekre büntetés. Csúfságra fény, bússágra remény, hazugságra kegy, csalárdságra vigasz, hamisságra igaz. Ájulásra támasz, kérdésre válasz…Ez.
A kismadár nagyon szépen dalolt. Nem volt sosem egyedül. Társa volt az égen a Nap, a Hold és a csillagok. A fehér és a sötét felhő, a lágy szél és a vad vihar, a fák fényben vagy homályban úszó lombkoronája. Az egész világ a lábai előtt hevert, ha az égbe vágott, fel, magasra... Dalolt és boldog volt.Ám egyszer szárnya törött. Nem bírt felrepülni már... Jött az eső, eláztatta. Jött a vad szél, félrelökte. Beterítette a sár. Nem volt ki gyógyítsa sebét... Néha még erőtlenül énekelt, de csak arról: fáj.Nem takarta reménysugár. Csendben kimúlt, így végezte...Szólj, ölelj, dalolj... Érezzék, hogy szeretsz, tudd, hogy szeretnek! Hogy ne legyél soha, szárny-szegett kismadár!
Megítélsz? Véleményed van? Vállald fel! Arccal, névvel, őszinte beszéddel, úgy ahogy én teszem! Mindenki hajlamos az ítélkezésre, magam is… Mit tettem azért, hogy minimálisra csökkentsem saját részről az ez irányú elfogultságot? Első körben itt a Facebookon nincs személyes hírfolyamom… Ha úgy tetszik, üres lap számomra mindenki, nincs már hová beskatulyáznom az itt elkövetett "tetteiért"... Ha véleményt formálok, nem az embert, hanem az arányosságot figyelem… Megpróbálom objektív szemüvegen át szemlélni a világot… Egyenesen, tisztán önmagam adni… Mit várok el? Erkölcsi megítélést, morális véleményt csak azoktól, akiknek éppúgy rendben van az élete, mint az enyém… Kioktatást, kritikát, farkas kiáltást, csak szemtől szemben… Mentális állapotomra való utalást, szintúgy… Úgy gondolom, ez így működik, ez így fair!Szeretteim alanya pedig számomra szent és sérthetetlen! Bárminemű utalást, rosszindulatú megjegyzést, "baráti" jó tanácsot személyemmel kapcsolatban, kikérek magamnak… S talán mondanom sem kell, ők is! És ha elvárható valami, ehhez kétség sem férhet!Jegyzetemet egy klasszikus idézettel zárom, ami így szól:"... Lássa,Ez szimplán hangzik... Így nincsen hatása!Mondhatta volna szebben, kis lovag.Más-más hangnemből... Így ni, hallja csak:Kihívóan: 'Én nem járnék ám vele!Sebészt hivatnék, hogy metélje le!'Barátilag: 'Hisz findzsájába ér!Igyék vederből, abba belefér!' (...)Mindazt, amit most összehordtam énE díszes, úri hallgatók körében:A kezdő mondat első negyedétÉles kardommal vágtam volna szét!Mert magamat kigúnyolom, ha kell,De hogy más mondja, azt nem tűröm el!"(Cyrano, I. 4.)
Sokan próbálják megfejteni, mi a jó házasság titka… Ha engem kérdeznek, ezt tudom felelni: "ér" vagy "nem ér" lehetőségeink vannak… Mi rejlik e mögött? Ér csókokkal elhalmozni a hitvest, nem ér másnak tartogatni azt… Ér tisztelettel elfogadni a könnyeit, nem ér gyakran provokálni azt… Nehéz időszakban ér vele sírni, ér vigasztalni, nem ér felemlegetni azt… Ér bolondozni, játékosan szemébe hülyének hívni, nem ér háta mögött kibeszélve azt… Ér komolyan venni a bánatát, nem ér kihasználni azt… Ér mindenkor ölelni, virágot vinni, nem ér hamis érdekkel tenni azt… Ér szürke pillanataiban is kívánni, nem ér puszta önzőségből tenni azt… Ér néha veszekedni, nem egyetérteni, nem ér haraggal szívünkben tenni azt… Ér elmondani a vérbő szerelmet, nem ér bosszúból eltitkolni azt… Ér segíteni ha kér, nem ér elfeledni azt… Ér együtt nevetni, nem ér egymáson tenni azt… Ér húsz év után is hozzá verset írni, nem ér sok közül egynek betudni azt… Ér elsuttogni ha fáj, ér várni ha muszáj, nem ér fáradtsággal színlelni a panaszt… Ér imádni, vágyni, nem ér mást kívánni… Ér minden, mi társadnak kedves, ér Ő és a Te, ér a közös öregkorra várni, ér bókokat lehelni, ádni… ( Feleségemnek, örök szerelemmel…)
A feltétel nélküli szerelem és szeretet Isten ajándéka nekünk, "megtért" bűnösöknek... Örökké hálásak lehetünk érte és önzetlen, buja testiségeink kölcsönös örömeivel áldozhatunk egy örök életen át, a szenvedély oltárán... Csak őfelé... S az a legcsodálatosabb az egészben, hogy a "magasságos" is így szeret minket, bizton így képzelte el... Ez a hit, hűség és elfogadás kegyessége e különös, hármas kapcsolatban...
A boldogságot keressük. Úton, útfélen… Holott ott van egy karnyújtásnyira! Az ételben az íz, a vágyban a tűz, a vétkezésben a bocsánat, az elmélkedésben a talány… A fájdalomban a vég, az unalomban a lehet, a tettekben az erő, rossz álmokban a felébredés… A távolságban a szenvedély, üres papírlapon a fehér, álmos hajnalokon a remény… Elválásban a megérkezés, rettenetben a felismerés, rideg zajban a csendesedés… Bűneinkben a megbánás, kérlelhetetlenségben a megszánás… Komolyságban a mosoly, konokságban a megengedés, komor valóságban az elképzelés… Maró szerelemben a bánat, bűnbánásban az alázat… Nyári forróságban az árnyék, téli nagy-estén az ajándék, vétkes szavakban az esély… És mindaz boldogság még, mi önnön magunkból fakad s hitünkben elér!
...egy biztos. Hatvanhárom évvel ezelőtt, egy olyan nép vívott harcot függetlenségéért, amely lelkében mindig is szárnyalt... Olyan emberek önállósodási vágya lett vas-lánctalpakkal a sárba taposva, amely a vén kontinens, büszke társadalma volt... Mindez az önkény, zsarnokság és a rettenet égisze alatt... Segélykiáltásuk, akarva meg nem hallván... Csak egy dolgot kell ma tennünk: tisztelettel és csendben emlékeznünk...
Véget érnek a dolgok… Egész életünkben. Megszakad a gyermekkor, elmúlik a dacos kamaszság, összetörik a szív az első viharos szerelem után… Felnőttként megérint bennünket az elmúlás bánatos szele, ekkor szembesülünk először igazán a halál megkerülhetetlenségével, fájdalmas, maró egyszerűségével. Elfogadjuk, ez az élet rendje… A születésben ott a távozás, az életünk végén ott vannak a megszületendő magasztos gondolatok és az élettapasztalatból merítkező bölcsesség. Mindig és mindenkor… Örökké tartó körforgásban.
Az együtt elmúló idő, könnyed terhet helyez vállainkra... Látjuk a változást, megtanuljuk az elvétett cselekedeteink súlyát kihordani... Egymás lelkébe van vésve a nevünk... Olyan ez, mint mikor a nehézség játszi könnyedséggel utat tör és széthinti magjait az egyszerűség talaján... A hűség közös. Szent és sérthetetlen. Hisz mi is lenne magasztosabb annál, hogy a társam érzéseit előbbre helyezem a magam önzőségénél... Mikor tetteim akként bírálom felül, mit érezne Ő, ha ezt megtenném vele... Nincs az a gyarló gyönyör, ami igaz érzelmekben összeforró férfi és nő közötti sérelmet felülír... Az igaz ragaszkodás nem béklyó, nem lánc, hanem kikezdhetetlen kapocs! Egy valódi elkötelezettség a szerelem oltárán! Nem áldozat és nem meghamisítható... A hűség két ember privilégiuma, mely nem felülbírálható, nem támadható... Csendes tisztelet övezi... Mindig, mindörökké! 
Esti zajok a szívemben. Ágy, puha meleg takaró. Velünk bújnak be alá a hátrahagyott percek, nekünk zenél dallamot a bevilágló utcafény; éjsötét árnyként, barna szemeidet festi a szoba falára, kettőnket vigyáz. Oly jó ez az est... Elmerülünk benn... 
A szerelem elmúlik? Nem, ha akarod, hogy a tűz ne vesszen a feledés homályába... Nem, ha vágyod a másik szagát, illatát és betelhetetlenül a közelségét... Nem, ha eldobod a materiális világ közönyét, gonoszságát, érzéketlenségét és alázatosan alárendeled magad a vágynak... Hiszen csak így érdemes szeretni... Égő lélekkel és perzselő testi, felemésztő lánggal... Idézd fel, milyen volt sok-sok évvel ezelőtti pillantás! Milyen volt az édesen feszítő intimitás! Mikor minden levegővétel, a megkapható ajkakért kiált! Mikor az érintés, a csók, a gyönyör képzetei marják agyad és minden más eltompul e világban! Idézd ide, mai önmagunkhoz! Fogd meg a kezem, túrj bele kikopott, alig hajamba! Egy percre, egy hétre, egy évre, egy örökkévalóságba... Idd újra minden szavam, összes bókom neked hódoljon! Létezz a semmiben, lebegj átölelő két karomban! Gyűlöld, hogy követlek, hogy minden kiüresedett percben neved suttogom! Védd magad tőlem, vagy engedd, hogy én óvjalak meg! Nézz a szemembe! Találd meg benne a pislákoló, parázs varázst! Üss meg, vagy simíts!És akkor megérted, hogy a szerelem miért nem tűnik el!Nézd, újra reszketek... 
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy lélek... Csendes kis lélek volt, keveset beszélt, de úgy szeretett, ahogy kevés más lélek tudott... Nem volt szüksége a hangokra, mert némán is el tudta mondani érzéseit... Szárnyak nőttek kebelén, kettő is. A lélek boldog volt. Ám volt egy titka... Egy olyan nyom, amit a régmúlt szabott rá... Elvesztette a szárnyait... Nem hirtelen, oh nem. Apró szabdalások csúfították, amíg teljesen le nem esett... Megölte emlékeiben az okozót.Ahogyan telt-múlt az idő, újra felerősödött... Szíve fölötti bal szárnyán, csúnya heg maradt, sőt a másikon is, de úgy érezte ismét repül, az egeket ostromolja... Mígnem egy napon, megint sebet kapott... Úgy hasított belé a porrá zúzott emlék, miként leírni kevés az emberi fájdalom... Írt, sírt, aztán beszélt... Sokszor elmondta bánatát, hitte, segít. De mégsem szeretett volna mást, csak a régi, csendes boldogságát.Mi lesz meséje vége? Talán ha nagyon figyelsz, megtudhatod... 
Egyszer egy közeli ismerősöm azt mondta nekem: nem szívesen olvas tőlem, mert írásaim tele vannak fájdalommal. Biztosan van benne valami... Hisz minden érzelmünk alapja a fájdalom. Gyötrődést okozunk annak, aki a világra hoz és első sírásunk is a biztonságot adó anyaméhtől való elszakadás miatt tör ránk, ami az ismeretlenbe való megérkezés kínja. Gondoljuk el, mennyi gyötrelem, sínylődés kíséri életünk minden szakaszát és valahogy a szerelem is egyfajta sajgás, szívünk nyilallása. Én, aki meglehetősen elfogultan tekintek a belőlem kikívánkozó textusokra, mit is reagálhatnék az első sorokban említett "vádakra"? Igaz... Néha úgy érzem, jó ha fáj... Sokkal, de sokkal gyönyörűbb verse, írások kerülnek ki kezeim alól, ha boldogságot nélkülöz a szív... Ha átitat a szenvedés... És itt segít a minden rezdülésre érzékeny empátiám... S higgyétek el: minden tekintetben teljes az életem. Boldog embernek érzem magam.Való igaz, visszatekintve régi alkotásaimra, sokszor visszaköszön a magány, a szenvedés és az elsuttogott sóhajok. Nem is tagadom... Nem is tudnám... Nem is akarom... Akik szeretnek és szerettek egykor, azok most is remegő boldogsággal vagy megátalkodott gyűlölettel viseltetnek irántam. Egy tőről fakadó érzelmekkel... Jó ez így... Körülölel ez is... Akárcsak a késő esti zajok, amik beszűrődnek a nyitott ablakon át... Mindet, hálálkodó szónak veszem... Csak így, önmagamtól. 
Egyszer jajongva sír a perc, mint árva hanggal kutya vonyítja a Holdat, másszor halkan üvöltő fém felel a távolban, közeledve előbb, majd tompán némulón mesélve rólad... Mit nekem idő, mit nekem halk tücsökszóval kísért zajok... Éjjel van, hallgatok... 
Mert hogyan is szólna életed fanfárja, ábrándos szerelem nélkül? Miként hangzana a dal, ami lelked zajongásán játssza hangjegyeit? Mit érnél a megkötött, elvadult jószágtól kölcsönzött szenvtelen sikollyal, ha az csak ürességbe hasít? Mi lennél, mi lennél ha kerülne a szenvedély? Egy darab fa, szál fű, vagy akármi más...  
Az ember, maga a stílus... Ha alkalmazkodnod kell, valamiféle szabályrendszerhez, könnyen elveszíted a jellegzetes írói egyéniségedet... Remélem, sohasem kell úgy papírra vetnem gondolataim, hogy az mindenkinek megfeleljen... Vagy inkább azt mondom: soha nem is fogok úgy írni... Senki kedvéért...  
Arról írok ami megérint… Arról ami vonz… És arról ami taszít… Néha kín-keservesen szenvedem végig a napot… Vonyít minden másodperc, órákat bámulom a törekvő idő mutatóit, gondolataim gödréből köpök a világra… Néha minden oly gyors, mintha a pillanat az elmúló gyerekkor legboldogabb rőfjeit nyűné… Ekkor a körülölelő homály is szikrázó napsütés… És tudom, ezek az Én momentumaim… Senki nem veheti el tőlem! És boldog vagyok, mert minden porcikámban megélhetem a mosolyt és szomorú, mert az összes végtagom sugározhatja: fáj… Enyémek ők is, mint szülőé a gyerek, mint vénáé a vér… Mint üszkös lábnak a seb, mint kiszáradt fának a rothadó gyökér… S ha kifelé fordulok, bennem motoszkál, hogy el tudjam mondani... 
Hiszem azt, hogy tettekkel szebbé tehető e világ... Hiszem azt, hogy mindenki maga módján teheti jobbá... Hiszem, hogy érdemes... Érdemes szólni, írni, beszélni róla... Hiszem azt, hogy egymáshoz is kell szólnunk... Hiszem, hogy Istenhez is... Hiszem, hogy tehetjük ezt hozsannákat zengve, de hiszem, hogy bensőségesen, intim módon, kizárva a külvilágot, a zajt... Hiszem azt, hogy valójában mindenki jó... Hiszem, hogy létezik gonosz... Hiszem, hogy az érintés az simít... Hiszem, hogy az ölelés segít... Hiszem azt, a bűn eltaszít... Hiszem, hogy a hűtlenség bánt... Hiszem, van, hogy nincsenek szavak... Hiszem a szerelmet, a fényt, a esendő reményt... Hiszem, hogy megéri élni, hiszem, az élet csodás... Hiszem, hogy feladni könnyebb, hiszem, hogy van csalódás... Hiszem azt, hogy merni kell hinni... Hiszem úgy, hogy nem tudja más... 
... itt van újra. A zsugorodó nappalok, a hűvös szelek, ágyba vonzó csábulásra késztető esték dallama zsibong... Lassan némul minden... Csendesedik a táj. Ez még csak idősödő ember, majd jön az öreg, aztán a vénember és végül aggastyánként tetőz az utolsó... De ottan, minden megszépül majd, lelkünk akkor ismét ragyog... Mint a most búcsúzó, nyári napsugár... 
Nem városban lakom... Falun élek... Szeretem a csendet, az utcai “néptelenséget", szeretem a megszokott, régi ismeretséget... Szeretem, hogy a néni kendőzetlen bámul s kérdi másikától: ki lehet ez, ki fia borjától? Szeretem azt, hogy sétálva tevéled, mehetünk arra, ki senki nem téved... Szeretem a határt, szeretem a mezsgyét, szeretem azt, hogy az eső utáni zápor bont illat-szelencét... Szeretek itt, hisz itt otthonom lészen és szeretek elveszni a világtól itt, egészen... 
Írhatnék itt magasztos, hithű, áldott gondolatot... De azt lerótták már sokan... Kicsit elnémulok, magam belsőjében fogok elveszített szavakat keresni, amíg tudok... S csak saját kezeim kulcsolódnak igaz imára...  
Irigylésre méltó párkapcsolatok, nem a semmiből születnek... Azért tenni kell... Élni az életet, sokszor a maga keserűségével, nehézségeivel és törekedni arra, hogy a megnyugvás, a nyugalom, kedvesünk pihentető közelségében köszöntsön ránk...
Díszes ruhába öltözteted lelked és szíved, ünneplőbe... Felaggatod magadra a súlyos hétköznapok során mélyen eldugott érzéseid, szeretettel, csendülő érzülettel nézel a zúzmarás, fagyos világra, a felvillanó fények mesélnek... Most a hideg sem kék, hanem inkább sárga, arany, megcsillanó piros... A hosszas, késő esti órák most nem sajgó momentumok, nem szúró görcs a vánszorgó idő... Megnyugvás, hogy tudod, élsz... És ott van veled mindenki, aki számít... Ott van veled, vagy így, vagy úgy... Körülnézel, mosolyt adsz, hosszas, simogató mosolyt, lágy érintést, sokat sejtető reményt... Ünnep közeleg, a legszebb, az év lassan elmúló fokán, most minden átkos hónap ránca tűnik, minden est muzsikál... Jó ez, sokszor kellene ilyen... 
Megint fogadkozhatunk... Elmúló éveink, mint gyorsvonat robognak, minden az óév utolsó napjait nyögi... Visszatekintünk. Összes emlékünk a mögöttünk hagyott időről már összegyűrt napok, apróvá zúzott üvegszilánkok... És csak a szép emlékek csillannak meg a parányi darabokon... Kétség az est, mi vár reánk, szépsége rest s vádló teóriák... Eltelt egy év ismét és mi, balga csököttek újra várjuk a csodát, némultan állunk a megrekedt tegnapon, az elhaló perc unottan múlik tovább. Remélünk és bízunk, hogy az újabb évünk pazar boldogságban talál, majd csak nevetünk és sírunk, elmulasztott életünk röppenő alkonyán... Visszaszámolunk... 
Az a pszihé amely már egyszer átélte a teljes megcsalatkozást, roppant érzékeny... Minden apró jel, rezdülés ami felidézi számára az akkor-volt kínt és szenvedést, megtöri és nyomban védekezésre készteti... Meggondolatlan, hirtelen felindulásból elkövetett cselekedetekre... Kapkodó, a pillanat hevében helyesnek hitt döntések, később már beismert hibák... Majd elég egy újabb apró szúrás s a teljes kétségbeesés lesz úrrá a megsebzett lélekben... Nem tud már mást, könyörög, ő is sebez és bánt... Elesett, szánalmasan gyenge, eltörött fénysugár... Karold fel, ápold, hisz lehet, csak nagyon kevés elég... Érezze, hogy érte vagy, ne kérd ígéretét... Lehet mit bántásodnak élsz meg, az neki a meglelt öröklét... Csak egy tett, melytől újra érez és remél... És csak a te lelkednek mesél...  
Csók... Szerelem... Maró szenvedély... Születés... Kín... Vér... Ölelés... Szívverés... Enni kér... Aggódás... Féltés... Óvva simítás... Öröm... Mosoly... Apró gyönyör sikítás... Cseperedsz... Gyarapszol... Fogtól könnyes szemek... Mászol... Szaladsz... Ismerős, néha mégis rémisztő emberek... Gyerek vagy majd kamasz... S néha hálátlan, füllentő, haszontalan, ravasz... Engeded, hogy fogja kezed,ez neki a velőtrázó fagyos télben,napsütéses tavasz... Érzed is... Csak egyetlen lehet ő, ki mindent megbocsát, s mindig szeret... Búban vigasztal... Minden bajt, gondot, megoldással gyorsan eltemet... Legkevesebb kimondani ölelve: szeretlek... Neki ez minden... A világ kincseit adod... Holott még semmid sincsen... Hiszen ezért érdemes... Megszépíti az idő... Hála... Őszülő haj... Bújva szerető... Ölelés... Szívverés... Enni kér... Köszönet mindenért... Az életért... Ezért csókokkal illesd a kezét.
Olyan ez a közösségi oldal, mint a világunk... Álságos, magamutogató, csalárd, hazudozó és önző... S hideg, nagyon-nagyon hideg. Dermesztő szelével szédítjük szívünk és becsapjuk saját magunkat is... Ébredjetek és fogyó életetek másodperceit forró lélegzettel leheljétek felejthetetlen órákká, évekké...
Azt gondoltam, nem sikerülhet... Azt gondoltam a szerzői oldalam rendszeres elemzéseiből leszűrve, nem igazán erre fogékonyak... Rá kellett ébrednem, ez korántsem így van! Tömérdek visszajelzés - a kor mai módjának képében - érkezik azóta is, bizonyságul arra, az irodalom örök, kortalan, a versek pedig generációk nélküli univerzumban léteznek, élnek a mai napig is! Fiam korabeli leányok olvassák idézeteim, gondolataim és ez azt kell mondjam, igen jóleső érzéssel tölt el... Általuk válok én is kicsit kortalan, éveken átívelő, esendő írástudóvá, elmém suttogásai szócsövévé... S ha eddig nem derült ki számodra kedves olvasó, hogy miről beszélek, elárulom: Instagram. Igen, mert menni kell, úszni az árral s megkeresni a fogékony közönséget! Tudomásul venni, hogy a celebvilág villantó és kíhívó bugyuta tartalma sem homályosítja el sokak szemét s nem elégednek meg az instant cukisággal! Ez az én kalandom a kétségek nélkül értelmezett exhibicionista közösségi oldalon, ahol végül is - igaz a szó átvitt értelmében - önmagam is “mutogatom” és előítéleteimet leküzdve, megértő közönségre lelek... Innen is köszönöm!
A nő, ha kislány szeszélyes... Babáival játszik, haja copfban, édesen naiv... A nő, ha kamasz beszédes... Hajával babrál, szeme csillan, vidám, élettel teli ív... A nő, ha húsz, égszínkék ragyogás... A nő, ha asszony ölelő, óvó, elragadó tavaszi zsongás... A nő, ha anya, tigrisként küzdő idomár... A nő, ha koros, rejtőzködő homály... A nő, ha idős, jóságos csendesség élte alkonyán... Róla szól az élet, érte esz a vágy...
Nem kell díj, nem kell tévéműsor, nem kell, hogy “mai” legyek... Az olvasó a fontos... Hogy átadjam amit érzek... Ha a befogadó fél ilyen és hasonló véleményt ír, talán sikerült... Talán egy húrt rezdít lelkem, lelketekkel, talán a verseimmel nem kín rímeket vérzek... S ha előtted is lebegnek a képek, megérted... Hisz emiatt érdemes, csak teérted...
Kicsit hosszúra sikerült a cím... De, amíg emberek mindenféle gyanú és egy pár kattintásnyi utánanézés nélkül megosztanak Római Statútumra hivatkozva, minden alapot nélkülöző zagyvaságot... Beszélgetésre vágyva a megismerkedésükről, képesek bemásolni egyéniséget elfedő botorságot... Világgá kürtölik silány identitáslopó alkalmazásokkal, indián és még ki tudja milyen csacska, balga nevüket, addig én írni próbálok... Írni a sok érzést, írni a vágyat, a kéjt, írni azt, milyen az egyedüllét... Arról is, hogy milyen ha fáj és milyen megosztani vele, ha szólni muszáj... Írni a magányról, könnyről, írni a világba kiáltó örömteli sikolyt, írni azt: ne legyetek buták, ne legyetek h...ék! Idevésem, hogy jusson eszetekbe még: ostoba a világ, de te mindig eredeti s önmagad légy!
Csak ők vannak... A hétköznapi hősök... Feleségek, anyák, szeretők ők, minden nap... Óriások ők és minden eltörpül az idejük felett és minden kicsinyes és sivár, minden kicsinyes és silány nélkülük... Betegen is rád gondol, főz, hogy ne legyen hiány, ne legyen vacsora nélkül az est... Ha ernyedt is a test, erőt vesz magán és ez az írás is lehetetlen talán, ha nincsenek... Remélem mindenkinek van ilyen hőse... Nagy becsben kell, hogy tartsd, szeresd, becézd, imádd! Sehol sem lennénk hiányában, mindig, örökké csak a te nagy szerelmedet kívánd!
Olyan vagy, mint parlagon hagyott föld... minden napon, évben, hónapban és évben rakódik rád egy réteg, küllemből, szenvedélyből, szenvedésből, szerelemből... És a felrakódott rétegekből hámoz ki, aki megművel... Finoman hántja le, gyöngéden, simogatva hántol, fel ne sértse a rétegek közti lélek érzékeny fátylát, míg nem ott állsz előtte csupaszon, védtelen... És akkor már nem számít... Minden sebezhető pontod miatt le tudná dönteni, csenevész, felépített életed valamennyi ingatag falát, mégsem teszi... Mert szeret... Szeret önzetlenül, szeret feltétel nélkül, szeret szerelemből... Ha ilyen emberre találsz, soha ne engedd el! És ha te is felfedezted minden felhalmozott kasztját, csak fogd meg a kezét és öleljétek egymást némán, mezítelen...
Sok szerelmes verset írok... Mert volt már, hogy szemeid által megbabonázva, otthon szerelmes dalt hallgatva, ugyanazt újból és újra, csak rád gondoltam... Volt már, hogy éjszaka kiszökve csendben, házatok elé siettem, vártál és te is kisurrantál, hogy lopott csókokkal takarj be, a szemerkélő eső elől... Volt, hogy a búcsúi forgatagban a körhintáról dobtál elém egy szál rózsát... És volt, hogy bántottál... Arra kértem akkor az Istent, segítsen... Volt, hogy újból enyém lettél és volt, hogy én újra másé... Volt, hogy színekben láttalak és volt, hogy újra, s volt, hogy önzésből gyűlöltem szemed... Volt, hogy remegtem neved hallatán, volt, hogy sírtam... Volt, hogy arra vágytam, csak még egyszer, volt, hogy felejtselek örökre el... Volt, hogy ódát zengett ajkam, volt, hogy szitkot szórtam feléd, volt, hogy ölelnélek újra, volt, hogy átkos lett volna e kéz... Voltál kincsem, mindenem, volt minden egyes szavad halál és volt tűnődő tündöklés életem...
Az álom szabad, lüktető folyam, éjjeli mese és nappali kárhozat... A Nap élte alatt kínzó gondolat, a sejtelmes Hold idején ölel, mint selymes anyag... Az álom rezzen, mint a riadt madár, ha megrettenő végső útjára száll fegyver sikolya elől, az álom remeg, mint dermedt másodperc a létben, mit röpke óráink sóhajtása megöl... Az álom vad, mint az erdei vad, mikor ember közelébe ér, az álom szelíd, mint a jószág, mi simogatást jólelkű szerzet kezétől remél... Az álom gyönyör, mint hevült test, mikor kéjes érintést kíván, az álom gyász, mint az utolsó szó szánkból halálunkkor, hűséges kedvesünk híván...
Nézem a gyertyalángot... Üres az utca, üres a fakó fű torzsáinak ivadéka, üres a lelkem... A temető csendes... Némák a keresztek. Sok minden kavarog fejemben, sok minden emészt... Csend van, mély idők csendje... az elmúlás csendje... Mert a halál könyörtelen... Teszi azt, amire teremtődött... Elvesz és nem válogat. Nem gondol ránk, itt maradókra... Nem gondol a fájdalomra, s nem gondol semmi másra, csak magára... És nem hagy mást, csak ürességet, bánatot, gyászt. A halál önző... Az elbúcsúzó, suttogó hangokat figyelem. A sír némult neszét... a szívem zörejét... Régi képek, mik még idéztek mosolyt, derűt... Az elakadt sírás, lenyelt könnyek, a szomorú arcok, bánatosok, s jajongó kérdésekben szóló etűd. Lassan kopnak a színek, lassan kopik minden emlékezés...
Sokan könnyen, elhamarkodottan ítélkeznek... Néha magam is beleesem ebbe a hibába! Nézzünk magunkba olykor, kik vagyunk, hogy mások fölött verdiktünk száll: hiába... Kik és miként mondunk ostobát oly hamar, miképp őszi földet halott avar takar. Gondold át: a másiknak mi fáj? Sajog fülébe a bántó szó, ami beléd is nyilall? Hasogat, szúr a vélekedő vihar? Igen, ő is csak ember, gyarló és hithű, mint te is... Neki is más a vád és más a “bűntársa” is! Judícium helyett legyen elmédben a talán, másra, sűrű köd által takart infernális homály ellenében pedig, megértő viselet a talár...
Éld életed fogyó perceit, hisz az idő rohan! Lassan, teli tüdővel szívd az illanó élvezet porát, tágra nyílt szemekkel járj, hordozva retinád fényében minden napod tüzét és alkonyát... Üzenje tekinteted: élek! Az elolvadó órák, napok, hetek színezzék be elméd, tudattá formálja, sok szép emléked... Élj most, mert rövid az élet, ki veled örül, ki átölel, most hallja tőled: veled semmitől sem félek! Most simítsa végig hangod a testét, most érezze bőröd hőjétől a bársony sóhajokkal átszőtt estét... Fond rá karod néma sikolyát... Éld az időt, mint az rohan...
Az édesanya csoda... Varázsa a kies, fagyos világnak. Az édesanya szól, s minden szava simogat, ölel és minden érintése becéz, minden pillantása remény, minden sóhaja gondot űz és megbocsájtást üzen minden hibádnak... Az édesanya csak egy. Nincs gonoszság melyben vetekedne mérték és nincs megannyi jó sem melyben anyáink kedvességét mérnénk, s nincs az a szó sem, mellyel megköszönnénk... Az életet adta és mindent vele, köldökén át szívtuk a létet, s az első cirógató, suttogó emléket, köldökén át érkezett az első falat tőle, s mint követte a vad világban, forró, nyugtató emlője... Öleld hát gyorsan át, öleld, hisz nem szeret így más, karod szorítása mondja: fáj majd az elmúlás...
Ha ez kell ma, hogy beszéljenek rólad, örökké néma maradok... Ha ez kell ma, hogy hirdesd létezel, sosem tudjátok meg: vagyok! Kikopott talán a szó, elhagyott bennünket valóban a lélek? Ha ez kell, hogy híres légy, sohasem értitek meg, élek! Silány ricsaj, torz tükör, satnyult, új nemzedék... Papírt nem érdemlő, ócska jegyzet...
A halál könyörtelen... Teszi azt, amire teremtődött... Elvesz és nem válogat. Nem gondol ránk, itt maradókra... Nem gondol a fájdalomra, s nem gondol semmi másra, csak magára... És nem hagy mást, csak ürességet, bánatot, gyászt. A halál önző... A halál szükség... Életünk kioltható létének örök mementója...
Látok magamutogató, babakocsival, autóval, görög, francia, olasz úttal hencegő, üres fejű, helyesírásból egyest érdemlő fantom világot... Látok magamat jobbnak gondoló, nem enged lájkolni a Facebook szavakat síró, mégis órákat ott töltő képmutatást, látok egy olyan színt, melyet épp hangulatom tintája ont! Látom a talán személyiségzavarral küzdő, önmagukról hamis képet festő ál alkalmazások bősz használóit, látom a lopott sorokat sztárocskák szájába tevőt... Látok csillogó-villogó képeket, kövér lányok képét kedvelő - mézes-mázas szavakat suttogó, miközben arra gondoló: tehén - hozzászólásokat, látok egy álarc mögé bújtatott lázálmot... Látom kezem írni ezt a bejegyzést és elfogult vagyok, önmagammal... Látom, amit látni akar a szemem, hallom amit a fülem kíván s kimondani akaródzva torkom rezgéseit, hanggá formálja a szám...
Elmondani mindent a szavakkal nem lehet... Kell az érintés, a suttogás, kell a háttérben szóló szerelmes ballada, hűvös őszi estéken... Kell a szemek burkoló ölelése, a nedves ajkak bomló pihegése és a simító kéz, mely a másik testén keres érzéki helyeket. Kell az odabújós, mellkason pihenő odaadás, a csiklandozó csók a nyakra, vállra, hajlatra, kell a parázs tűz és a nyugtató vallomás... Néha kell a másik teljesen, máskor belőle egy darabka is elég, kell a meg nem értés dühe s kell az is ha elmondani kevés... Egyszer kellünk, másszor nem. Kérded, mi ez? Szerelem...
A csend és a bűn némán álltak... Betöltötte a némán átforduló idő az egész napot. Szívesen látta volna a bűn a megtisztogatott szenvedést, amint kiáltásával takarja a Napot, a Holdat, a tágas messzeségben rajzolt csillagot. Mert a bűn csábít, a csend pedig oroz... Elorozza, elveszi simogató szavunk. És bűnösök vagyunk és az élet csendjével kövezettek...  
Ismered azt az érzést, mikor egy másik ember azt veti a szemedre, amit ő zokszó nélkül ugyanúgy elkövet? Ismered ezt a képmutató, hamis világot? Ismered a szemedbe nevető arcot, ami a következő pillanatban a hátadba szúró kés éles villanásával torzul el? Mikor már nem látod, mikor már mögötted szapul... És ismered, hogyan küzdj a nyájas hátbatámadások világában? Egy dolgot tehetsz... S mint tarsolyodban lapul a hang, zengjen füledbe a szó: légy önmagad... Hiszen ahogy ítélsz, úgy ítéltetsz! 
Este megpihen az élet és csak nézlek ahogyan alszol... Képzelem, laban dobbanó szíved miként öleli selymesen simuló ereid, s mint érzek késztetést, hogy én is öleljelek... Ütőered lüktetésén elaludnék... De felriadok, s becézlek. 

©Mikó Zsolt - 2011-2019