­Kötetek­ 

Ötvenhárom vers

(Első megjelent kötet) 

 

.....Égető tűz,fantom fájdalom, Múltba tekintő szomorgó talány, Magába forduló, sújtással ölelő, Miért? E kínba kínlódással vegyül. Gonoszság átkain őrjöngve rohanó, Rothadó bűz, bűzzel különc, Borongó, bús, baljós jóslatok. Égető tűz, fantom fájdalom, Múltba tekintő szomorgó talány.....

Még ötvenhárom vers

(Második megjelent kötet)

 

A vágy önmagában nem elég, hogy sikerüljön szavak nélkül elmondanunk azt, ami bennünket lassan és szüntelen igyekszik visszatartani. A vágy, hogy kimondjuk, erősebbé teszi akaratunkat, hogy szavak nélkül, némán érezze az azt, amit ki akarunk mondani. A vágy, hogy érezzenek bennünket közel, belül, még nem akarat; és hogy kimondjuk tudnunk kell tökéletesen hallgatnunk. A vágy, hogy hallgassunk vágyat ébreszt bennünk, hogy sikerüljön szavak nélkül elmondanunk azt......

Vágyaink angyali szárnyán

(Harmadik megjelent kötet) 

 

A mesékben tündéreknek hívták a lényt mely kívánságainkat teljesíti… Bizonyos vagyok abban, hogy mindannyinknak van egy tündére… De lehet, hogy sokan rossz pillanatban, életük nem nekik szánt szakaszában találnak rá… Sokunknak el sem jön… De ha mégis, azzal meg lehet élni pár nap alatt a mennyek gyönyörét és a pokol égető tüzét… Elveszett vagy megtalált tündéremnek…

Álomszilánkok

(Negyedik megjelent kötet)

 

"...Felriadsz, megkönnyebbült moraj a könny, Elsuttogott fohász, mi ajkaidon játszott, Hirdeti fakón, csak képzeteid ura volt, Ki, használt és az unott, bágyadt, fura közöny Játékszere lettél, s az elillanni látszott Szenvedésed, remegő lábadhoz hajolt."

A bánat koszorúi

(Ötödik megjelent kötet)

 

A bánat néha elterül és vallat, mint sötét mocsár,érzékeny helyeken üt sebet rajtad, konok, kopártüskéivel, s szúr, hasít, lelkeden, mint bőrön sebet ejt. A fájdalom társa ő, mit tested sohasem felejt...

Szívzörej

 (Hatodik megjelent kötet - E-book)


A szerelem láng tüze izzítja lelkem, a szerelem vad tüzekarjaiba zár, a szerelem rőt lángja emészti a testem, a szerelem szép szava, hívogatón száll. Száll, suhan felém a légben, a szerelem szép szava, csalogatón vár, kristályhangja követel engem, szeresselek szeretni szebben, szerelemben haldokolni,elmúlni már.

Előkészületben...

(Hetedik kötet) 

Jegyzetek
Mikó Zsolt™ 
Nem városban lakom... Falun élek... Szeretem a csendet, az utcai “néptelenséget", szeretem a megszokott, régi ismeretséget... Szeretem, hogy a néni kendőzetlen bámul s kérdi másikától: ki lehet ez, ki fia borjától? Szeretem azt, hogy sétálva tevéled, mehetünk arra, ki senki nem téved... Szeretem a határt, szeretem a mezsgyét, szeretem azt, hogy az eső utáni zápor bont illat-szelencét... Szeretek itt, hisz itt otthonom lészen és szeretek elveszni a világtól itt, egészen... 
Írhatnék itt magasztos, hithű, áldott gondolatot... De azt lerótták már sokan... Kicsit elnémulok, magam belsőjében fogok elveszített szavakat keresni, amíg tudok... S csak saját kezeim kulcsolódnak igaz imára...  
Irigylésre méltó párkapcsolatok, nem a semmiből születnek... Azért tenni kell... Élni az életet, sokszor a maga keserűségével, nehézségeivel és törekedni arra, hogy a megnyugvás, a nyugalom, kedvesünk pihentető közelségében köszöntsön ránk...
Díszes ruhába öltözteted lelked és szíved, ünneplőbe... Felaggatod magadra a súlyos hétköznapok során mélyen eldugott érzéseid, szeretettel, csendülő érzülettel nézel a zúzmarás, fagyos világra, a felvillanó fények mesélnek... Most a hideg sem kék, hanem inkább sárga, arany, megcsillanó piros... A hosszas, késő esti órák most nem sajgó momentumok, nem szúró görcs a vánszorgó idő... Megnyugvás, hogy tudod, élsz... És ott van veled mindenki, aki számít... Ott van veled, vagy így, vagy úgy... Körülnézel, mosolyt adsz, hosszas, simogató mosolyt, lágy érintést, sokat sejtető reményt... Ünnep közeleg, a legszebb, az év lassan elmúló fokán, most minden átkos hónap ránca tűnik, minden est muzsikál... Jó ez, sokszor kellene ilyen... 
Megint fogadkozhatunk... Elmúló éveink, mint gyorsvonat robognak, minden az óév utolsó napjait nyögi... Visszatekintünk. Összes emlékünk a mögöttünk hagyott időről már összegyűrt napok, apróvá zúzott üvegszilánkok... És csak a szép emlékek csillannak meg a parányi darabokon... Kétség az est, mi vár reánk, szépsége rest s vádló teóriák... Eltelt egy év ismét és mi, balga csököttek újra várjuk a csodát, némultan állunk a megrekedt tegnapon, az elhaló perc unottan múlik tovább. Remélünk és bízunk, hogy az újabb évünk pazar boldogságban talál, majd csak nevetünk és sírunk, elmulasztott életünk röppenő alkonyán... Visszaszámolunk... 
Az a pszihé amely már egyszer átélte a teljes megcsalatkozást, roppant érzékeny... Minden apró jel, rezdülés ami felidézi számára az akkor-volt kínt és szenvedést, megtöri és nyomban védekezésre készteti... Meggondolatlan, hirtelen felindulásból elkövetett cselekedetekre... Kapkodó, a pillanat hevében helyesnek hitt döntések, később már beismert hibák... Majd elég egy újabb apró szúrás s a teljes kétségbeesés lesz úrrá a megsebzett lélekben... Nem tud már mást, könyörög, ő is sebez és bánt... Elesett, szánalmasan gyenge, eltörött fénysugár... Karold fel, ápold, hisz lehet, csak nagyon kevés elég... Érezze, hogy érte vagy, ne kérd ígéretét... Lehet mit bántásodnak élsz meg, az neki a meglelt öröklét... Csak egy tett, melytől újra érez és remél... És csak a te lelkednek mesél...  
Csók... Szerelem... Maró szenvedély... Születés... Kín... Vér... Ölelés... Szívverés... Enni kér... Aggódás... Féltés... Óvva simítás... Öröm... Mosoly... Apró gyönyör sikítás... Cseperedsz... Gyarapszol... Fogtól könnyes szemek... Mászol... Szaladsz... Ismerős, néha mégis rémisztő emberek... Gyerek vagy majd kamasz... S néha hálátlan, füllentő, haszontalan, ravasz... Engeded, hogy fogja kezed,ez neki a velőtrázó fagyos télben,napsütéses tavasz... Érzed is... Csak egyetlen lehet ő, ki mindent megbocsát, s mindig szeret... Búban vigasztal... Minden bajt, gondot, megoldással gyorsan eltemet... Legkevesebb kimondani ölelve: szeretlek... Neki ez minden... A világ kincseit adod... Holott még semmid sincsen... Hiszen ezért érdemes... Megszépíti az idő... Hála... Őszülő haj... Bújva szerető... Ölelés... Szívverés... Enni kér... Köszönet mindenért... Az életért... Ezért csókokkal illesd a kezét.
Olyan ez a közösségi oldal, mint a világunk... Álságos, magamutogató, csalárd, hazudozó és önző... S hideg, nagyon-nagyon hideg. Dermesztő szelével szédítjük szívünk és becsapjuk saját magunkat is... Ébredjetek és fogyó életetek másodperceit forró lélegzettel leheljétek felejthetetlen órákká, évekké...
Azt gondoltam, nem sikerülhet... Azt gondoltam a szerzői oldalam rendszeres elemzéseiből leszűrve, nem igazán erre fogékonyak... Rá kellett ébrednem, ez korántsem így van! Tömérdek visszajelzés - a kor mai módjának képében - érkezik azóta is, bizonyságul arra, az irodalom örök, kortalan, a versek pedig generációk nélküli univerzumban léteznek, élnek a mai napig is! Fiam korabeli leányok olvassák idézeteim, gondolataim és ez azt kell mondjam, igen jóleső érzéssel tölt el... Általuk válok én is kicsit kortalan, éveken átívelő, esendő írástudóvá, elmém suttogásai szócsövévé... S ha eddig nem derült ki számodra kedves olvasó, hogy miről beszélek, elárulom: Instagram. Igen, mert menni kell, úszni az árral s megkeresni a fogékony közönséget! Tudomásul venni, hogy a celebvilág villantó és kíhívó bugyuta tartalma sem homályosítja el sokak szemét s nem elégednek meg az instant cukisággal! Ez az én kalandom a kétségek nélkül értelmezett exhibicionista közösségi oldalon, ahol végül is - igaz a szó átvitt értelmében - önmagam is “mutogatom” és előítéleteimet leküzdve, megértő közönségre lelek... Innen is köszönöm!
A nő, ha kislány szeszélyes... Babáival játszik, haja copfban, édesen naiv... A nő, ha kamasz beszédes... Hajával babrál, szeme csillan, vidám, élettel teli ív... A nő, ha húsz, égszínkék ragyogás... A nő, ha asszony ölelő, óvó, elragadó tavaszi zsongás... A nő, ha anya, tigrisként küzdő idomár... A nő, ha koros, rejtőzködő homály... A nő, ha idős, jóságos csendesség élte alkonyán... Róla szól az élet, érte esz a vágy...
Nem kell díj, nem kell tévéműsor, nem kell, hogy “mai” legyek... Az olvasó a fontos... Hogy átadjam amit érzek... Ha a befogadó fél ilyen és hasonló véleményt ír, talán sikerült... Talán egy húrt rezdít lelkem, lelketekkel, talán a verseimmel nem kín rímeket vérzek... S ha előtted is lebegnek a képek, megérted... Hisz emiatt érdemes, csak teérted...
Kicsit hosszúra sikerült a cím... De, amíg emberek mindenféle gyanú és egy pár kattintásnyi utánanézés nélkül megosztanak Római Statútumra hivatkozva, minden alapot nélkülöző zagyvaságot... Beszélgetésre vágyva a megismerkedésükről, képesek bemásolni egyéniséget elfedő botorságot... Világgá kürtölik silány identitáslopó alkalmazásokkal, indián és még ki tudja milyen csacska, balga nevüket, addig én írni próbálok... Írni a sok érzést, írni a vágyat, a kéjt, írni azt, milyen az egyedüllét... Arról is, hogy milyen ha fáj és milyen megosztani vele, ha szólni muszáj... Írni a magányról, könnyről, írni a világba kiáltó örömteli sikolyt, írni azt: ne legyetek buták, ne legyetek h...ék! Idevésem, hogy jusson eszetekbe még: ostoba a világ, de te mindig eredeti s önmagad légy!
Csak ők vannak... A hétköznapi hősök... Feleségek, anyák, szeretők ők, minden nap... Óriások ők és minden eltörpül az idejük felett és minden kicsinyes és sivár, minden kicsinyes és silány nélkülük... Betegen is rád gondol, főz, hogy ne legyen hiány, ne legyen vacsora nélkül az est... Ha ernyedt is a test, erőt vesz magán és ez az írás is lehetetlen talán, ha nincsenek... Remélem mindenkinek van ilyen hőse... Nagy becsben kell, hogy tartsd, szeresd, becézd, imádd! Sehol sem lennénk hiányában, mindig, örökké csak a te nagy szerelmedet kívánd!
Olyan vagy, mint parlagon hagyott föld... minden napon, évben, hónapban és évben rakódik rád egy réteg, küllemből, szenvedélyből, szenvedésből, szerelemből... És a felrakódott rétegekből hámoz ki, aki megművel... Finoman hántja le, gyöngéden, simogatva hántol, fel ne sértse a rétegek közti lélek érzékeny fátylát, míg nem ott állsz előtte csupaszon, védtelen... És akkor már nem számít... Minden sebezhető pontod miatt le tudná dönteni, csenevész, felépített életed valamennyi ingatag falát, mégsem teszi... Mert szeret... Szeret önzetlenül, szeret feltétel nélkül, szeret szerelemből... Ha ilyen emberre találsz, soha ne engedd el! És ha te is felfedezted minden felhalmozott kasztját, csak fogd meg a kezét és öleljétek egymást némán, mezítelen...
Sok szerelmes verset írok... Mert volt már, hogy szemeid által megbabonázva, otthon szerelmes dalt hallgatva, ugyanazt újból és újra, csak rád gondoltam... Volt már, hogy éjszaka kiszökve csendben, házatok elé siettem, vártál és te is kisurrantál, hogy lopott csókokkal takarj be, a szemerkélő eső elől... Volt, hogy a búcsúi forgatagban a körhintáról dobtál elém egy szál rózsát... És volt, hogy bántottál... Arra kértem akkor az Istent, segítsen... Volt, hogy újból enyém lettél és volt, hogy én újra másé... Volt, hogy színekben láttalak és volt, hogy újra, s volt, hogy önzésből gyűlöltem szemed... Volt, hogy remegtem neved hallatán, volt, hogy sírtam... Volt, hogy arra vágytam, csak még egyszer, volt, hogy felejtselek örökre el... Volt, hogy ódát zengett ajkam, volt, hogy szitkot szórtam feléd, volt, hogy ölelnélek újra, volt, hogy átkos lett volna e kéz... Voltál kincsem, mindenem, volt minden egyes szavad halál és volt tűnődő tündöklés életem...
Az álom szabad, lüktető folyam, éjjeli mese és nappali kárhozat... A Nap élte alatt kínzó gondolat, a sejtelmes Hold idején ölel, mint selymes anyag... Az álom rezzen, mint a riadt madár, ha megrettenő végső útjára száll fegyver sikolya elől, az álom remeg, mint dermedt másodperc a létben, mit röpke óráink sóhajtása megöl... Az álom vad, mint az erdei vad, mikor ember közelébe ér, az álom szelíd, mint a jószág, mi simogatást jólelkű szerzet kezétől remél... Az álom gyönyör, mint hevült test, mikor kéjes érintést kíván, az álom gyász, mint az utolsó szó szánkból halálunkkor, hűséges kedvesünk híván...
Nézem a gyertyalángot... Üres az utca, üres a fakó fű torzsáinak ivadéka, üres a lelkem... A temető csendes... Némák a keresztek. Sok minden kavarog fejemben, sok minden emészt... Csend van, mély idők csendje... az elmúlás csendje... Mert a halál könyörtelen... Teszi azt, amire teremtődött... Elvesz és nem válogat. Nem gondol ránk, itt maradókra... Nem gondol a fájdalomra, s nem gondol semmi másra, csak magára... És nem hagy mást, csak ürességet, bánatot, gyászt. A halál önző... Az elbúcsúzó, suttogó hangokat figyelem. A sír némult neszét... a szívem zörejét... Régi képek, mik még idéztek mosolyt, derűt... Az elakadt sírás, lenyelt könnyek, a szomorú arcok, bánatosok, s jajongó kérdésekben szóló etűd. Lassan kopnak a színek, lassan kopik minden emlékezés...
Sokan könnyen, elhamarkodottan ítélkeznek... Néha magam is beleesem ebbe a hibába! Nézzünk magunkba olykor, kik vagyunk, hogy mások fölött verdiktünk száll: hiába... Kik és miként mondunk ostobát oly hamar, miképp őszi földet halott avar takar. Gondold át: a másiknak mi fáj? Sajog fülébe a bántó szó, ami beléd is nyilall? Hasogat, szúr a vélekedő vihar? Igen, ő is csak ember, gyarló és hithű, mint te is... Neki is más a vád és más a “bűntársa” is! Judícium helyett legyen elmédben a talán, másra, sűrű köd által takart infernális homály ellenében pedig, megértő viselet a talár...
Éld életed fogyó perceit, hisz az idő rohan! Lassan, teli tüdővel szívd az illanó élvezet porát, tágra nyílt szemekkel járj, hordozva retinád fényében minden napod tüzét és alkonyát... Üzenje tekinteted: élek! Az elolvadó órák, napok, hetek színezzék be elméd, tudattá formálja, sok szép emléked... Élj most, mert rövid az élet, ki veled örül, ki átölel, most hallja tőled: veled semmitől sem félek! Most simítsa végig hangod a testét, most érezze bőröd hőjétől a bársony sóhajokkal átszőtt estét... Fond rá karod néma sikolyát... Éld az időt, mint az rohan...
Az édesanya csoda... Varázsa a kies, fagyos világnak. Az édesanya szól, s minden szava simogat, ölel és minden érintése becéz, minden pillantása remény, minden sóhaja gondot űz és megbocsájtást üzen minden hibádnak... Az édesanya csak egy. Nincs gonoszság melyben vetekedne mérték és nincs megannyi jó sem melyben anyáink kedvességét mérnénk, s nincs az a szó sem, mellyel megköszönnénk... Az életet adta és mindent vele, köldökén át szívtuk a létet, s az első cirógató, suttogó emléket, köldökén át érkezett az első falat tőle, s mint követte a vad világban, forró, nyugtató emlője... Öleld hát gyorsan át, öleld, hisz nem szeret így más, karod szorítása mondja: fáj majd az elmúlás...
Ha ez kell ma, hogy beszéljenek rólad, örökké néma maradok... Ha ez kell ma, hogy hirdesd létezel, sosem tudjátok meg: vagyok! Kikopott talán a szó, elhagyott bennünket valóban a lélek? Ha ez kell, hogy híres légy, sohasem értitek meg, élek! Silány ricsaj, torz tükör, satnyult, új nemzedék... Papírt nem érdemlő, ócska jegyzet...
A halál könyörtelen... Teszi azt, amire teremtődött... Elvesz és nem válogat. Nem gondol ránk, itt maradókra... Nem gondol a fájdalomra, s nem gondol semmi másra, csak magára... És nem hagy mást, csak ürességet, bánatot, gyászt. A halál önző... A halál szükség... Életünk kioltható létének örök mementója...
Látok magamutogató, babakocsival, autóval, görög, francia, olasz úttal hencegő, üres fejű, helyesírásból egyest érdemlő fantom világot... Látok magamat jobbnak gondoló, nem enged lájkolni a Facebook szavakat síró, mégis órákat ott töltő képmutatást, látok egy olyan színt, melyet épp hangulatom tintája ont! Látom a talán személyiségzavarral küzdő, önmagukról hamis képet festő ál alkalmazások bősz használóit, látom a lopott sorokat sztárocskák szájába tevőt... Látok csillogó-villogó képeket, kövér lányok képét kedvelő - mézes-mázas szavakat suttogó, miközben arra gondoló: tehén - hozzászólásokat, látok egy álarc mögé bújtatott lázálmot... Látom kezem írni ezt a bejegyzést és elfogult vagyok, önmagammal... Látom, amit látni akar a szemem, hallom amit a fülem kíván s kimondani akaródzva torkom rezgéseit, hanggá formálja a szám...
Elmondani mindent a szavakkal nem lehet... Kell az érintés, a suttogás, kell a háttérben szóló szerelmes ballada, hűvös őszi estéken... Kell a szemek burkoló ölelése, a nedves ajkak bomló pihegése és a simító kéz, mely a másik testén keres érzéki helyeket. Kell az odabújós, mellkason pihenő odaadás, a csiklandozó csók a nyakra, vállra, hajlatra, kell a parázs tűz és a nyugtató vallomás... Néha kell a másik teljesen, máskor belőle egy darabka is elég, kell a meg nem értés dühe s kell az is ha elmondani kevés... Egyszer kellünk, másszor nem. Kérded, mi ez? Szerelem...
A csend és a bűn némán álltak... Betöltötte a némán átforduló idő az egész napot. Szívesen látta volna a bűn a megtisztogatott szenvedést, amint kiáltásával takarja a Napot, a Holdat, a tágas messzeségben rajzolt csillagot. Mert a bűn csábít, a csend pedig oroz... Elorozza, elveszi simogató szavunk. És bűnösök vagyunk és az élet csendjével kövezettek...  
Ismered azt az érzést, mikor egy másik ember azt veti a szemedre, amit ő zokszó nélkül ugyanúgy elkövet? Ismered ezt a képmutató, hamis világot? Ismered a szemedbe nevető arcot, ami a következő pillanatban a hátadba szúró kés éles villanásával torzul el? Mikor már nem látod, mikor már mögötted szapul... És ismered, hogyan küzdj a nyájas hátbatámadások világában? Egy dolgot tehetsz... S mint tarsolyodban lapul a hang, zengjen füledbe a szó: légy önmagad... Hiszen ahogy ítélsz, úgy ítéltetsz! 
Este megpihen az élet és csak nézlek ahogyan alszol... Képzelem, laban dobbanó szíved miként öleli selymesen simuló ereid, s mint érzek késztetést, hogy én is öleljelek... Ütőered lüktetésén elaludnék... De felriadok, s becézlek. 

Megtalál még: