Back to the list

A túlsó parton 

Csend honol, az est kókadt pilléket

dobál szerteszét, piszkos utcákon a szél

viszi a part felé a folyó neszét,

roskatag házaknak falain felirat:

mocskol Istent, embert,

és nem törli le senki, emiatt.



A szennyes víz tükrén a holdfény

bánatát dalolja, s egy rozzant hajókürt vonyít,

vén szakadt matróz a korlátot karolja-

a hajó oldalán kopott betűk,

dülöngélve kicsit-

s a deszkák rég ihatták már a finom nedűt.


A túlsó partra át nem ér a sötét,

a folyó elnyeli, és fekete

vizét nem engedi a túloldal

piszkos csatornáiba,

satnya kutyák ugatnak s jajonganak sötét

fellegek. Koldus a földön, száradt kenyere

elkenődött az utca kövén.

A szegény nyomorék.

A ködön át száll bús búcsúdal.


Ócska lámpavas. Rozsdás.


Esik. A szél, őrjöngő dühvel vág földhöz

egy üres papírdobozt, az feljajdul,

mintha kínoznák, majd mintha azt mondaná:

elég; hagyja, hogy áztassa szét az eső. Elpusztul.


Az éjszaka egy konzervdobozba bújt,

és minden magányát, dühét kiáltja,

ahogy a lépcsőn lefelé gurul;

mintha kedves volna a szél: hagyja, nem bántja.


Furcsa, monoton zajok születnek,

ébrednek gonosz gondolatok,

a túlsó parton látni a fényeket,

mint nyomorultat siratnak, temetnek,

míg vigadva élnek, éledeznek.


Átfagyott, koszos az éjszaka,

a rakpart kövét áztatja a szenny.

Macskák gyászos indulója kísér,

de a szél az éj muzsikáját hozza felém

a túlsó partról,

s zenél, zenél, zenél...


©2018. Mikó Zsolt