Back to the list

Hazaszeretet, ahogyan én látom... 

Több, mint egy összetett szó. Annyian "megénekelték" már és mennyi felsorolható érzelem,

érzület fűzhető hozzá... Számtalan verset, írást ihletett már e kapcsolat,

de mint sok minden, csekély elterjedésű ám annál szebb nyelvünk csillogásában,

ennél szubjektívabb kifejezés nem került fel még az irodalom tág égboltjára.

Egy újabbal próbálkozom én is...


A hazaszeretet szűkebb megfogalmazás annál, mit valójában jelent.

Szüleinkhez, gyermekünk személyéhez, életünk párjához és emberi gyökereink

mélyre húzódó szálaihoz kötődünk annyira, mint a szülőföldünkhöz történő ragaszkodás.

Kiszakítva e közegből, megéljük a gyötrő vágyódást, amit a hiány, testünk

kitépett darabjain okoz, sátáni kacajjal, mostohán és úgy tudunk sóvárogni,

mint semmiféle szent cél, kívánalom után... Ez a hon, igaz szeretete.

Tulajdonképpen magok vagyunk, amit a történelem alakító s ápoló keze vetett

el minket e földön... Erőszakkal kiszántva is emlékezünk a talaj ízére.

Ady így vall:

"És, jaj, hiába mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is."

(Ady Endre - A föl-földobott kő)

Valóban. Visszatalálni ahhoz az élettérhez, amihez minden, de minden földi emlékünk köt,

felemelő, fenomenális élmény. Nincs az a világi gyönyör, anyagiakhoz köthető boldogság,

amely pótolhatná ezt. Hisz ezen a vidéken álmodunk, ezen ország az,

ami még nevében is hordozza elköteleződésünket, ez irányba

és szebbnél-szebb szavainkkal próbálja megértésre juttatni azt: szülőhaza, anyaföld, otthon...

Persze, mi költők, könnyebb helyzetben vagyunk. Kaptunk valamit az Istentől,

amivel még e gyönyörű, ám mégis egyszerű mondatelemekkel, kibővíthetjük

a szépséges repertoárt... Hiszen eldalolható, akár egy nőnek írt versben is:

"A csókos ajka itt remeg előttem, Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,

Ó jaj, emléke mért olyan erős? Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.

És hangok ömlenek a zongorából, Mint illatos teából száll a gőz."

(József Attila - Távol zongora mellett)

Mert mihez is lenne köthető jobban a hazaszeretet, mint az imádott nő hiányához...

Miről másról is szólhatna az alliteráció, a rím, a költői szenvedély?

Persze e végtelen imádathoz hozzájárul népünk sokszor hányatott sorsa,

az évszázadok visszaemlékező megpróbáltatásai...

Elődeink, őseink ezért a honért harcoltak, ontották vérüket és ez kitörölhetetlen

nyomokat hagy minden elkövetkező generációban.

Nyomokat, miket talán öröklött génjeinkben hordozunk...

Ezért is tud lelkesítő, valamint öntudatemelő érzés lenni a mai napig, Kölcsey örök érvényű sora:

"Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak Hagyd örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt."

(Kölcsey Ferenc - Emléklapra)

Végül, de nem utolsósorban, szeretném leírni, elmondani, hogy a ragaszkodás hazánkhoz,

nem csak ily nagyívű, korszakalkotó gondolatoktól teljes lehet.

Egészen szűk környezetünk, élőhelyünk szeretete és megbecsülése is a hazaszeretet szent

és magasztos élményéből eredeztethető.

Mert minden perc és óra, amit egy olyan helyen tölthetünk, amely valójában a hon része,

csodaként, elragadhatatlan pillanatként élhető otthonunk...


Az idézeteken kívüli szövegre, minden jog fenntartva!

©Mikó Zsolt/2018.