Back to the list

Két Nő 

Ahogyan tárult szemérmek közül jöttem e világra,

kínt okoztam, s már az édes együttlét perceit sohasem kívánva,

torzult arccal, fájdalomban úszva is öleltek, vigyázva,

hogy össze ne törjenek üveg csontjaim, mégis szorítottak engem.


Ezt csak nő tud. Csak ő visel gyötrést, fojt el sikolyt,

miközben érintésre vár; kezétől csendesül kit szül, s az nem sikolt

a világba az első ordítása után. Ez az ő csodája.

Most is, meglett férfiként, elvesznék oltalmazó ölelésed kezén,

elaludnék rémült álmaim képeit feledve, csitító hangod a remény

egy végső villanása, mely derengő életemben kísért

s megnyugtat, hiába dúl tomboló vihar, zajos éjszakája.


 ©2018. Mikó Zsolt