Back to the list

Két óhaj...

Rég álmodom arról, hogy híres költő leszek, 

Ne magamért, csak verseimért szeressenek, 

Percekért, órákért, miket így, önzetlenül adok, 

Ahogy épp elődeim tudták, a múltbéli nagyok.


Mert erre vágytak ők is és mintha hallanám, 

Árva pillanatok, rőt, megsebzett hajnalán, 

És suttogja felém a hűvösödő keleti szél; 

Vádló vágyaikkal borít, átölel, úgy mesél. 


Vágyom még a pillanatra, mikor véled veszek, 

Saját kínjaimtól tisztult porainkat viszik szelek, 

Még akkor is, dús léggé váló kezeidet fogom, 

Sosem volt magányom, magam előtt tolom. 

Mert erre áhítozunk mi is, ódák dallamán, 

Közös végzetünket is szótlanul vallanám, 

Szárnyait, mint stóláját úgy teríti miránk; 

Hamvvá lesz, csókkal összeforró szánk.