Back to the list

Nyolc év a halál? 

Itt vagyunk... Élünk, sajátos lábnyomokat hagyunk a földön, egyedi gondolatokat. Akadnak, akik le is írják...

Mások csak megélik, vagy legalábbis szeretnék. Vannak, akik azonban túl gyávák hozzá,

vagy csak egyszerűen gúzsba köti őket társadalmunk törvénye, az elvárt viselkedés.

Álerkölcsös, beteg, torzult identitású papok, - akik bort isznak és vizet prédikálnak -,

gyilkosok, nemi erőszaktevők leszünk, ha nem felelünk meg? Tutyimutyi, bizarr, bólogató Jánosok, ha igen?

Bizonyosan ezt szeretnénk? Egyik megoldás sem tetszetős... De hát akkor mi a helyes?


Amióta világ a világ, keretek között vagyunk kénytelenek élni. Sajnos az ember olyan lény,

akinek sosem tett jót a teljes fizikai és szellemi szabadság. A történelmünk folyamán a törvény,

a norma és az erkölcs, egyfajta szentháromsággá nőtte ki magát.

Azonban nem tudja felülírni azt a tulajdonságunkat, miszerint nem Önnön fensőbbséges

érdekeink alátámasztása céljából határozunk meg megfelelőségi szabályokat,

hozunk létre törvényeket, a jobbá tévő élet égisze alatt.

Hiszen ugyanolyan gyarlók vagyunk, akik fölött pálcát törünk...

Ugyanazon bűnös vágyak, megfelelőtlenségi kényszerek "dolgoznak" bennünk,

s hogy elnyomjuk ezeket, bosszút állunk a minket körülvevő világon.

Raszkolnyikovi elméleteink döntik romba, gyönyörű életterünk.


Ezekre a gondolatokra riadt a férfi, a siralomház kemény, kényelmetlen priccsén. Leizzadt.

Végignézett magán és látta a vesztest...

Miközben a bőséges, utolsó vacsorájára várt, kibámult a résnyi ablakon.

A madarakat kereste, de már nem látszódtak a sötétben... Hallotta az őr lépteit. Nyílt az ajtó...

- Meghoztam az ételt. - vetette oda foghegyről a smasszer...

- Köszönöm... - de mire kimondta, amaz már újból ajtón kívül volt és már távolodó léptei kongtak az üres folyosón.

Így ment ez már, majdnem egy éve, mióta bezárták ide. A börtönévek mintegy vakációnak

számítottak ehhez képest. Itt a magány, a csend, a monotonitás a legnagyobb ellenség...

Nagyon sok ideje van gondolkodni. A tettén is sokat elfilozofált már...

Milyen aprólékosan eltervezett mindent. Ma is hallotta egy magafajta diák szavait;

megölni a vénasszonyt tulajdonképpen nem is bűn, hisz a pénzén,

sok-sok ember életét lehetne megmenteni, sőt, jobbá tenni...

Egyfajta önigazolás volt ez a számára. Megtette, igen...

De most miért emészti a bűntudat, ha nemes volt a cél? Hisz ő valójában nagy

és jellemes célok és sorsok betestesítője. Hivatása van.

A hatalmas, semmittevő, szürke tömeg, elérhetetlen távolságban szédeleg a mélyben...

Ő vezető, földre szállt Isten, akin igenis azért hivatott a földi létezés ezen szintjén megrekedni,

hogy utat mutasson! Valódi vezető legyen! És ő, csak ezt tette... Igazságot szolgáltatott.


Pár óra elteltével, jöttek érte... Másodszor láthatta - mióta behozták ide -,

a folyosó egysíkú kopár téglafalát, a semmitmondó tömör ajtók homályában.

Hamar a kivégzés helyszínére értek... A férfi ekkor ébredt rá az igazságra:

közölünk senkinek sincs joga ahhoz, hogy ítéletet mondjon és beskatulyázzon

embereket, felsőbbrendű faj, mint olyan, pedig nem létezik! Közel a halálhoz...


A kivégzőtiszt rendületlenül, rezzenéstelen arccal állt, a gondolatai az előző esti történések körül forogtak,

amikor is kegyetlenül megfojtott egy prostituáltat, a "szerelmi" együttlét után...


Bár Dosztojevszkij "hősét" valójában nem végezték ki, mégis nagy árat fizetett. Mint, ahogyan mi is...

Végső konklúzióként elmondható: a törvények fontosak. Segítenek meghatározott

normák szerint élni, míg az erkölcsünk - mely szorosan kapcsolódik ezen normákhoz -, utat mutat,

vezet az élet útvesztőiben!

Mégis elgondolkodtató, meddig mehetünk el az ítélkezésben, milyen szinten határozhatjuk meg ezen alapelveket?


"De hiszen általános szükséglet, hogy élni, enni, inni kell, és az a teljes, tudományos meggyőződés,

hogy ezt a szükségletet nem lehet kielégíteni általános társulás és az érdekek összeegyeztetése nélkül,

azt hiszem, eléggé erős gondolat ahhoz, hogy az emberiség jövendő századainak támaszpontjául

és "az élet forrásául" szolgáljon."

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű / 3. rész, 4. fejezet, 445. oldal


Az idézeten kívüli szövegre, minden jog fenntartva!

©Mikó Zsolt/2018.