Back to the list

Óda

Szemhéjam mögé bújt egy árva elhagyott 

könnycsepp, s szemem üregében vájkált, 

magához hasonlót keresett ott, szaggatott 

ordítással hívván; míg egyedül kelt át 

álmaim tengerén. Majd szememből kifordulva, 

lassan lefolyt arcomon, siratva 

a bút, a magányt, a hűvösen múló időt, 

és mint futó őz, ha csak megriadva 

tör bozótban, s nem látná, ha megszorulna 

lábán a hurok; mert elhagyná az erdőt.


 

Azt hittem boldog percei jönnek a csapzott 

órák, lánccal átkötött csokrának, 

de eláztatta az eső újból s megint, ázott 

szárait a rozsdás lánc mardosta és torkának 

feszült a rothadás. Már nem volt semmi sem igaz. 

Homályba vesznek az apró foszlányokká olvadó szavak, 

majd sötét estét bont a vigasz. 

Rám telepszik az éj sötétje, rám telepszik, 

rám kiált az éj sötétje, rám kiált, s a messzi 

tájon, bús vizekben fürdenek a tavak. 


Most megint rád gondolok, betölti tudatom 

az édes remegés, mint azelőtt rég. 

Maró fájdalom nyilall, hogy soha nem mondhatom 

neked: még és még és még... 

És bár szememből kifordulva hull könnyem, 

mégis azt mondom, gyűlöllek s oly erősen 

gyűlöllek, mint az már fáj; 

ha halott lennél és sűrű gyászba szökken 

minden, ami él, korhadt ágként hajlik törzsem 

a sírod előtt, és sírásra görbül a száj. 


Hideg és megfagyott, tömérdek hangzavarban 

motoszkál agyam. Satnyult és törékeny mázban 

állnak, satnyult és törékeny szavakban 

a betűk. Az örök télben fáztam 

a csontomig. És fáztam a velőtrázó sikolyt, 

a mézes-mázas szavakat is én fáztam át, 

és fáztam a gyötrő magányt is. 

Míg elaludnék egyszer, (míg madár rikolt), 

s nem ébrednék többé soha fel, át- 

aludnám az éjszakát, hisz 


szememből lustán kifordulva hull könnyem, 

még éjjel is. Halott vagy és sűrű gyászba szökken 

minden, ami él, korhadt ágként hajlik, könnyen 

hajlik a törzsem sírod előtt, s röppen 

magasra: jaj. Mégis azt mondom, gyűlöllek 

s oly erősen, mint az már fáj, 

lassan homályba vesznek a foszlányokká olvadó 

szavak és sírásra görbül a száj. 

Hűvösre fordul az idő. Megöllek, 

kiáltja a hegy napja, a korhadó.