Sormetszet XVII.
0 Comments
Oly természetes, hogy ha éhesek vagyunk, eszünk, ha szomjasak, iszunk... Ez a test, egyik szükséglete. Vágy és lélek. Érintés és kéj. A másik.
Sormetszet XVI.
0 Comments
Elcsendesedve feszít furcsa unalom, igétlenedve repít vérbő nyugalom tehetetlen dühe, a színtelen valóság felé... Ó, én balga bolond! Kivéreztetett szenvedélyem, merre kísért el engemet? S ha velem van, szárnya, miért nem lehet?!
Csenddel takaródzok...
Sormetszet XV.
0 Comments
Az érzelmek lehetnek vadak és szelídek is… Viharos záporral elsöprők és áztató, csendes esővel simogatók… Sosem lehetnek viszont, semmitmondó, üres, elcsépelt és fakó színekkel sulykolt mondatok, mik takarják a valót…
Sormetszet XIV.
0 Comments
Ha viaszszárnyakat növesztene karjaid helyére az élet, nem vágynál egyre s egyre magasabbra, a Nap és a csillagok felé?
Sormetszet XIII.
0 Comments
Ősszel keveredett a nyár végi szél, az ég pírja odalent, hosszan henyél; szívem odabent, fázósan remél, hogy lesz még a félek, boldogító, szépen fénylő erény...
Sormetszet XII.
0 Comments
Megnyugvás kell, majd vad, őrjítő tánc, mikor együtt mozog a test, s nem köti őket lánc... Durván, majd finoman, finoman, majd durván, ne riasszon az est, a sóhaj legyen orkán; söpörjön el mindent, hisz semmi sem számít, a mi, árnyékot fest a falra, a holdtól, mely nem tágít... Megnyugvás kell, majd robaj...
Sormetszet XI.
0 Comments
Csendben elbúcsúzni, ahogyan a nyár siet hulló csillagai után, ahogyan a vér ülepszik, majd lüktet a szívvel, ahogyan én tudtam csókolni, amint nyálunk keveredett méz ízzel, úgy szerettem volna még érezni... Úgy akartam volna még!
Sormetszet X.
0 Comments
Tisztátalan vágyak ülnek, bú lepte szívemen, ha van, kitől nem kapom meg, úgy lesz az idegen;
Ha van kéj, mit elmondani nem, vagy alig lehet, aki hall, s szól, igen: ő az ki önzetlen, igazán szeret!
Ilyen egyszerű a szó, szerelem, mikor túl kevés a jó: kell nekem!
Tisztátalan vágyak ülnek, bú lepte szívemen, ha maradnál még szólj, hogy kinccsé válj, távol és idebenn!
Sormetszet IX.
0 Comments
Néha csak csöndfonallal lehet olyan hallgatást szőni, ami korcs szavainkon túlnő és mégis elsírja összes bánatunk… Néha csak hitünk remény fogjaiként élünk, szokva a bűnt és léha, megfáradt lustasággal lázadunk...
Sormetszet VIII.
0 Comments