Mikor az éj hoz el, félek... Múló látszata vagy a fénynek, amint ott lángol az ég sarkában, a padló hajlatában, ahogyan lépek. Tüzek, fájdalmak, képek... Ital, mi szomjat olt, étel mi éhet csillapít, düh és nyugalom, csillapodás, vadság, mindegy és a lényeg... Csendben elalszom, gyógyítson álom, engemet, téged.  

Oly természetes, hogy ha éhesek vagyunk, eszünk, ha szomjasak, iszunk... Ez a test, egyik szükséglete. Vágy és lélek. Érintés és kéj. A másik.

Elcsendesedve feszít furcsa unalom, igétlenedve repít vérbő nyugalom tehetetlen dühe, a színtelen valóság felé... Ó, én balga bolond! Kivéreztetett szenvedélyem, merre kísért el engemet? S ha velem van, szárnya, miért nem lehet?! 

 Csenddel takaródzok...  

Az érzelmek lehetnek vadak és szelídek is… Viharos záporral elsöprők és áztató, csendes esővel simogatók… Sosem lehetnek viszont, semmitmondó, üres, elcsépelt és fakó színekkel sulykolt mondatok, mik takarják a valót…  

Ha viaszszárnyakat növesztene karjaid helyére az élet, nem vágynál egyre s egyre magasabbra, a Nap és a csillagok felé? 

Ősszel keveredett a nyár végi szél, az ég pírja odalent, hosszan henyél; szívem odabent, fázósan remél, hogy lesz még a félek, boldogító, szépen fénylő erény... 

Megnyugvás kell, majd vad, őrjítő tánc, mikor együtt mozog a test, s nem köti őket lánc... Durván, majd finoman, finoman, majd durván, ne riasszon az est, a sóhaj legyen orkán; söpörjön el mindent, hisz semmi sem számít, a mi, árnyékot fest a falra, a holdtól, mely nem tágít... Megnyugvás kell, majd robaj... 

Csendben elbúcsúzni, ahogyan a nyár siet hulló csillagai után, ahogyan a vér ülepszik, majd lüktet a szívvel, ahogyan én tudtam csókolni, amint nyálunk keveredett méz ízzel, úgy szerettem volna még érezni... Úgy akartam volna még!  

Tisztátalan vágyak ülnek, bú lepte szívemen, ha van, kitől nem kapom meg, úgy lesz az idegen; 

Ha van kéj, mit elmondani nem, vagy alig lehet, aki hall, s szól, igen: ő az ki önzetlen, igazán szeret!

Ilyen egyszerű a szó, szerelem, mikor túl kevés a jó: kell nekem!

Tisztátalan vágyak ülnek, bú lepte szívemen, ha maradnál még szólj, hogy kinccsé válj, távol és idebenn!

Néha csak csöndfonallal lehet olyan hallgatást szőni, ami korcs szavainkon túlnő és mégis elsírja összes bánatunk… Néha csak hitünk remény fogjaiként élünk, szokva a bűnt és léha, megfáradt lustasággal lázadunk...  

Ha tudnám, kifordítanám a szavakat; a sóhaj mutatna mosolyt, s a boldogság töltene könny tavakat... 

Mint könny hull, zokog, bús felhői ölén a búcsú... 

A sors megírta; napsugárral véste belénk... 

Amint az est, éjjé lesz, a csüggedés szelíd zajjá apad... 

Gyermek, játssz még felnőttkorodban is! 

Csönd, kezdj el izzani! Vigasz, maradj! 

Meghalsz az édességért, de zárt üvegvitrinben áll... 

Bűn, a virágnak szemére vetni, hogy kihajt...