Mikó Zsolt - Solitudo

Itt ülök, a fény hátam mögött,

 A némaság lüktet, beköltözött, 

Nincs már szavam arra, mint szeretném, 

Nem zajong körül semmi, most és napestén.


 Arcom, kezembe hiába temetném, 

Elfogyott a könny, a hiúság testén, 

Nincs nevetés sem, csak unalmas közöny,

Mindent elmondtam már, mihez lenne közöm. 


 Mégis épp, ebben a szánalmas mában,

Ülök itten, rongyban, gyolcs, új ruhában, 

Kiterítem bőszen, csapzott, síró, sajgó lelkem, 

Ezért szült anyám; szükség, kell! Ennyire teljen!


 És ahogyan látom, a Nap is elbujdosik, 

Felhőit magára húzza, úgy kolduslik

tőlem, egy kis eltaszított magányt, 

Majd kérdi: hol a mosoly, mit boldogság

fény-ekéjével, az arcomra szánt?


Mikó Zsolt - Ige

Leszek az apró por a levegőben, 

 leszek a fájdalom a szemfedőben, 

 leszek a kor, amely végleg múlik el, 

 és a megbánás, mi távolban áll, közel. 


 Leszek a szárny, mely riadtan száll, 

 leszek a napfény, jövendő homály, 

 leszek a fájdalom, mi oly lassan öl, 

 mint a bitón szorító hurok, ha nyakra tör. 


 Leszek a csend, az őrjítő némaság, 

 a fojtó cselekvés, dühítő léhaság, 

 és ami leszek, te az leszel nekem, 

 ahogyan álltunk ottan, hűtlen, szerelmesen.

 

Mikó Zsolt - Olyan szerelem

Van olyan szerelem, mely nem férhet el 

szíveinkben, némán sikong, fénye lobban, 

de nem éghet el! Hiába zsong és csobban, 

mint levél csüng, s leesve már csak koppan, 

elmúló ősz, ébredő fagy, hűs reggelén. 


Elmúló ősz, ébredő fagy, hűs reggelén, 

mint levél csüng, hiába zsong és csobban, 

s leesve már csak koppan, az el nem férő 

szerelem; némán zsibong, fénye lobban, 

mégis, mégis annyira kell, kell nekem!

 

Mikó Zsolt - Immár

Immár, végleg ősz lett, 

 fázós szívem-lelkem őszen 

 poroszkál a rőtben, 

 bánatát otthagyja csöndben, 

 könny keserűjén. 

 Hulló levelek zaja igéz, 

 suttogja dalát bőszen, 

 kezem ajkaihoz ér, 

 ahogy csókot lehel rám, a ködben. 

 Furcsa éneke fülemben cseng, 

 mintha már hallottam volna, 

 alig fénye, fák, olvadó lombján leng, 

 szelíd hangja itt, onnan szólna. 

 Jöjj velem bú, vigyél! 

 Nyitnám a szám, de már csak 

 tompa avar-nesz, 

 mi utamon kísér! 

Mikó Zsolt - Ősz

Az ősz bújt mellém, feledve a nyárt, 

 Mi elbúcsúzott, bár egész eddig várt, 

 De már most, átadta, elhagyta magát, 

 Hogy a hűs, levélrabló szél vigye dalát. 


 A fákon, rőt mellény, levetve a bájt, 

 Megkopó zöldje, itt-ott sikítja, fájt, 

 Próbálja idézni, hős, susogó szavát, 

 Újból elhozni, a forróság panaszát. 


 Az ősz bújt mellém, súlya ráncokat tárt 

 homlokomra, még egy év múlt, szállt, 

 És elterült fáradtan, el-elnyúlva, 

 ahogy öleltem, fázósan, összebújva. 


Mikó Zsolt - Alkonyírisz

Senki sem nézte még úgy szemem, 

 ahogyan érte epedt, ész, szó, értelem, 

 elcsábult perceinkben, mely hosszú 

 éveknek tűnt, forró csúcsokon, nyomokban, 

 melyről más csak álmodik, fáradt életében. 

 Szívtad-szívtam a gyönyört és én boldog 

 voltam egy bágyadt pillanatra, nem hagytál, 

 s nem hagytalak magadra, pár hosszú éj, 

 furcsa bűvkörében, akaratunk tő-tövében. 

 Meddig érez a kéz, miután veszi el észlelését 

 a lélek? Mi tudjuk már, milyen és hogy érezze más, 

 leírom, okulásul: 

 Mikor éhség mar, de nincs ételed! 

 Mikor szomj kínoz, de nincsen vized! 

 Mikor ölelni vágysz, de béna kezed! 

 Mikor melegednél, de kihunyt tüzed! 


Szemem azóta úgy, nem nézte más; sosem! 

Mikó Zsolt - Csak egyszer...

Csak egyszer szeretnél úgy, ahogyan én téged, 

 Lennél vértől vörös kötél, mely húsomba tépett, 

 Forró lúg, sav, mi szüntelen elmémbe mar, 

 S megtudnád azt, milyen ha test, folyton akar! 


Csak egyszer éreznéd már, érted mi vágy eped, 

 Hallod hangom, de a sötétben, nem látsz engemet, 

 Keresel még, ám öledben, a remény hal velem, 

 Tűnik, mint felkelő Nap fénye, borús reggelen! 


Mit akarsz? Mit vársz? Miért nem mondod nekem: 

 Ne menj, hisz szeretlek, de perced átkozott legyen, 

 Mikor tavaszt vártál, úgy kívántad a nyárt, 

Hogy megrettent tőle szád, mi csókomra várt! 

Mikó Zsolt – Quies simillima morti (a halálhoz nagyon hasonló nyugalom)

A sors bebarangolhatatlan erdejében szűkölök. 

 Elől hagyott, levetett szárnyak sűrűjében. 

 De minden jól van, ahogyan megírta Isten, 

 Simogatnak testi nyomokat hagyva, lélek-bűvkörök. 


 A gond sem fáj, senki nem próbálja vinni terheim. 

 Elfogadtam, lesz félálom-nyár a lét telén. 

 De minden jól van, ahogyan megírta Isten, 

 Vakarom ha fáj, ha marnak, szúrnak tudat-tetveim. 


 Minden jól van. Jól van már. 

Mikó Zsolt – Phrenesis

Nem elég a mámor, őrület kell, 

 Sejtek a letűnt mából, egy darabnyi hely 

a másik, józanságot eldobó perceiből, 

 Amikor öl az eltipró élvezet, 

Majd üresen hanyatlik alá és újabb 

 képzelet izgat, megkóstolni minden cseppet 

a gyönyör lédús origóján, gyöngy-erdeiből 

megjelölni minden fát, hol megkaptalak. 

 Az órák örökké múlnak, az idő halad, 

 S mi nem használtuk jól el, 

 a részegség kusza pillanatait, hol 

egymásba bolondulva feküdt két test 

és az értelem. Erre vágyom, parázna, 

 kirívó, vérbő áhítatra, hol nem fontos más, 

 csak test és szellem, nincs álca, 

tabu, sem szégyenlős mosoly, garázda 

mód használhatjuk pőre jelzőinket, 

 S az Úr, fentről reánk nézve, megkívánja 

immár, e fergeteg szerelmet látva! 

Mikó Zsolt – Terra incognita

Enyém a tűz, a vágy, a csillagok, 

 Enyém a nélküled, a hiányzik és félek, 

 Enyém a szavak varázsa, a dalok, 

 Enyém a tantra, az ima, a háborgó lélek. 

Enyém a feledés, a te, a mi, az ők, 

 Enyém a nyugtalan, háborgó idők, 

 Enyém a tíz, a száz, az ezer, 

 Enyém a bánat, mi szüntelen lever; 

Enyém a hon, az úttalanság pora, 

 Enyém a csend, a nesz lábnyoma, 

 Enyém az éj, a Hold, a nappalok, 

 Enyém az élet, de én, kié vagyok? 

Mikó Zsolt - Confirmatio ( bizonyítás)

Belefáradtam a gyötrő vágyakozásba, 

hogy test a testért kezdjen fájó lázadásba, 

látod, nem tudok alkut kötni a nincs-el,

lelkem nem békél meg ezzel, hidd el! 


Amiért sokszor szól a simogató szóm, ma, 

az csak a könny, mi elveszve keres ócska 

álmokat, ölelni próbál, ám tovább bilincsel, 

érted, nem tudok alkut kötni a nincs-el!? 


Hajnalban, sokszor kínoznak az átkok, 

miket magamra von a rím, mint látnok 

szórna reám, szüntelen, vádoló hittel,

lelkem nem békél meg ezzel, hidd el! 


Amint test, a testért kezdjen fájó lázadásba, 

a gyönyört megfestendő szó, szárnyalásba, 

elsuttogtam én sokszor, kértem, vidd el, 

érted, nem tudok alkut kötni a nincs-el!? 

Mikó Zsolt - Facit indignatio versum

Élveztem szájtól, lélek-homálytól, 

Feküdtem fűben, csillagfény-lesen, 

Elmúlt sok éj, védtelen, százszor, 

 Ám az éhezés vétke, itt maradt velem. 


 Kerestem óhajom, hűs levegőben, 

 Kutattam én, de nem találtam rá, 

 Voltam napfény, sűrű, bús erdőben, 

 A kiút, mely vélem elzáródott már. 


 Lettem volna vad, szelíd bőrben, 

 Félelem, mi soha nem hagy el, 

 Elkopó szél, múlhatatlan őszben, 

Az érintés súlya, távol s közel. 


 De csak ez vagyok, költő, bőszen, 

 büszke balgasággal sóhajtva fel: 

Istenem, mi végre jő belőlemi

ly sok dal s az ezt ölelő lepel? 

Mikó Zsolt - Nem kellenek mindig a szép szavak!

Csináld, gyere, ne tartsd vissza! 

 Az éjjel, görcsünk tejét issza, 

 verejték ragadt ajkainkra, a szád vagina, 

 torkod mélyét érzem, éden. 

 Úgy, mint édes emlőkön régen, 

 csüngök kis és nagy szemérmeken; 

finom, betelhetetlen eszem. 

A világ apróvá zsugorodik, tűnik, 

 egy fontos: te és én ússzunk a 

kéj lusta habjain, betelve azzal, 

 gyógyíthatatlan sebeink nyűvik 

élv-nedv kegyek.