Back to the list

Mikó Zsolt - Alkonyírisz

Senki sem nézte még úgy szemem, 

 ahogyan érte epedt, ész, szó, értelem, 

 elcsábult perceinkben, mely hosszú 

 éveknek tűnt, forró csúcsokon, nyomokban, 

 melyről más csak álmodik, fáradt életében. 

 Szívtad-szívtam a gyönyört és én boldog 

 voltam egy bágyadt pillanatra, nem hagytál, 

 s nem hagytalak magadra, pár hosszú éj, 

 furcsa bűvkörében, akaratunk tő-tövében. 

 Meddig érez a kéz, miután veszi el észlelését 

 a lélek? Mi tudjuk már, milyen és hogy érezze más, 

 leírom, okulásul: 

 Mikor éhség mar, de nincs ételed! 

 Mikor szomj kínoz, de nincsen vized! 

 Mikor ölelni vágysz, de béna kezed! 

 Mikor melegednél, de kihunyt tüzed! 


Szemem azóta úgy, nem nézte más; sosem!