Mikó Zsolt - Solitudo

Itt ülök, a fény hátam mögött,

 A némaság lüktet, beköltözött, 

Nincs már szavam arra, mint szeretném, 

Nem zajong körül semmi, most és napestén.

 Arcom, kezembe hiába temetném, 

Elfogyott a könny, a hiúság testén, 

Nincs nevetés sem, csak unalmas közöny,

Mindent elmondtam már, mihez lenne közöm. 

 Mégis épp, ebben a szánalmas mában,

Ülök itten, rongyban, gyolcs, új ruhában, 

Kiterítem bőszen, csapzott, síró, sajgó lelkem, 

Ezért szült anyám; szükség, kell! Ennyire teljen!

 És ahogyan látom, a Nap is elbujdosik, 

Felhőit magára húzza, úgy kolduslik

tőlem, egy kis eltaszított magányt, 

Majd kérdi: hol a mosoly, mit boldogság

fény-ekéjével, az arcomra szánt?