2023.01.15.
Tél közepén, a nyárról...
Mikó Zsolt - Ad vesperum (estefelé)
Fényezüst lepel húzódik a késő délutánra,
Végtelen, nyugodt báj, az alig szuszogó fákra,
Céltalanul csahol egy kutya, hangja megszakad
majd újra vakog; hol tüzel a csend, néha pedig vacog.
Békülő nyugalom, ölel, rám száll, karcsú fénynek
árnyéka egy nádszál, csendes a táj, madarak nevetnek,
Az kert ölén az almák, a földre vonzódva leesnek,
a virágok az egész napi búsból, fejet emelnek.
Elmélyül a horizont, a Nap könnyű sóhajjal alábukik,
Felhői kísérik a gyászba, utolsó csillanó útján áldozik;
Vérbe borítja az alászálló, sötétbe bújó magány,
Ahogy rám néz, szemében megvillan a halál.
És ahogyan eljött ez az édesnek mondható este,
Úgy búcsúzik tőlem, kérlelő szavakat keresve,
Mert ékes percében élve, mindig megtalál a nyár,
Mint homok a folyó medrében, hosszú út után.