Free cookie consent management tool by TermsFeed Policy Generator
Válogatás régi verseimből 

Mikó Zsolt - Átölelő magány


Holt szürkeséggel omlott rám a hajnal,
remegtető fénnyel, ébredő reménnyel
futott át agyamon egy hang, majd dallal
kecsegtetett és illó tüneménnyel.
Mert sokszor itt vagy, nyirkos, köd-arcod
kísért, lépted neszét hallom az utca kövén,
alakod megvillanni látom, s örök sarcot
szed, míg árnyaidat rajzolja körém.
S én fognám, ölelném foszló alakod, ám
kezem levegőt ér, oszló párát csupán,
mit szétfúj a lengedező szél,
bomlik a sötét és a kelő Nap elterülő, sárga
takarót dob e csendes magány-világra,
én halálát várom, hogy újra élj.

 
 
 
 
 
Köszönetem jeléül, az írónak:

©Mikó Zsolt 2023