2023.02.21.
Születésnapomra
Mikó Zsolt - Születésnapi jegyzet (II.)
Jöjj velem bú, vigyél!
Nyitnám a szám, de már csak
tompa avar-nesz,
mi utamon kísér!
Itt vagyok. Mindig hittem abban, amit átadok tehetségem révén, azt valamilyen formában, sokszorosan visszakapom… Tudom, hogy egy nemes cél érdekében vagyok képes ilyen szívhez szólóan írni, alkotni, amely lényege, érzéseket, örömet, bánatot, kínt, boldogságot és szenvedélyt közvetíteni az emberek felé. Talán nagyképűen hangzik, de higyjétek el nem az. Úgy vélem, valamennyien küldetéssel jöttünk a világra. És ennek tudata mindenkiben ott lakozik, előbb vagy később, de mindannyian ráébredünk…
Profitálok, ha úgy tetszik hasznot húzok visszajelzésekből, inspirálódom a véleményekből és mindezek mellett hangot adok őszinte véleményemnek. Ha hiteles szeretnél maradni, nem is tehetsz máshogy.
Persze vannak olyan percek, órák, mikor arra gondolok, milyen jó is lenne, ha csak az írással kellene foglalkoznom. Tudjátok, mint a filmeken, mikor a főhős elvonul egy erdei házba, távol a világ zajától… De minduntalan rá kell jönnöm, nem lenne jó. Kellenek a külső ingerek, kell néha a kihívás, a csalódás, kell az agyat elöntő düh, a megnyugvás, az odaadás és természetesen a világ, mely tökéletlenül tökéletes!
Nekem kell! Így adhatom át nektek!
Szóval, ha ez profit, akkor leveszem belőle a magam részét. Azért, hogy megírhassam és továbbra se maradjon semmi másom, csak az emberség…
Itt vagyok. Annak ellenére is, hogy több éve, elvesztettelek benneteket. Tizenkétezer követőmet. De csak itt, a virtuális közösségi térben. Ám mégis megmaradtatok nekem. Honlapomon, sok-sok ével ezelőtti véleményekkel, lelkeitekben, vissza-visszatérő köszönetekben, újra felfedezésekben. Nem tudnak eltiporni, nem tudnak elhallgattatni!
Itt vagyok. Egy név, egy arc. Itt vagyok és sok-sok év távlatából tekintve vissza, azt mondom: megérte! Bennem él az összes nyár, tél, tavasz, ősz már, ami csúnya és az is, ami szép...
Homlokomon a ráncok, bőrömön a foltok, szememtől suttogó szarkalábak, háborgó súlyos és gyengéd emlékek. Szakadékok, lékek; minden itt van velem, minden, ami élet!
Elmerengtem a fényen, mennyi mosolyt adhatna ez,
Ahogyan ültem, de álltam keményen az élet nemez,
egyszerű szürke dolgait, az üres hétköznapok szótlan rengetegében, ebben tág-szűk berekben.
Előre néztem, mégis visszafordult elmém-agyam,
sürgött-forgott, majd felsejlett búsba-rendezetten,
mint amikor űz az idő, állandóan, lankadatlan,
s keresni vágyom, körülölelő köd szemekben.
Bűn a világ és meghalni kész, ám benn senyvedünk
szüntelen, de őrizzük még, bőszen, szakadatlan
a megbánást, a reményt, messze lüktető erekben,
amint megíratott!
Itt vagyok és írok...