icon - /uploads/s/w/f/p/wfpzjmxpgyvs/img/full_DwTQJm2X.png
Szerelemrapszódia 

Mikó Zsolt - Szerelemrapszódia


Ott álltunk. Furcsa csókkal, zsenge bókkal
az idő szegletein. Alig hittük el, egymást nézve,
hogy létezik ilyen dimenziója a síknak, a tér
van, mint ily sistereg; irigykedve néztek a szemek!
Úgy vártál, amiképp még senki, úgy engedtél el, amint kései vak, az élénk fényeket,
és én követtelek a sötétbe, ahol távolság vezet.
Számoltuk a perceket.
Utoljára, szívet rajzoltál felém, a gyorsuló ablak irányába. Tudod, olyan nagyot.
Bámultam, ahogy kezed körözött, mint egy újszülött.
S akként, hogy órák múlanak,
akként, amint pillanatok szállanak el,
tompul az elme, de mégis csillog a tudat,
hogy vagy, voltál és létezel.
Hiszen ott álltunk és ott állt velünk, ékszer magányában a megélt pillanat;
kézen fogva,
melyet nem engedünk többé el.
Feddő szolgaszemmel figyeltünk, én rád, te rám és ittuk, mit ittuk,
szívtuk egymás gyöngyöző leveit!
Elmúlhat egy év, elveszhet egy élet,
a rapszódia tart, míg kereslek téged,
a napsütötte táj, lehet akár tél is,
mindörökké vár, a bennünk bomló fétis!

Mert csak ott bírtunk állni, ahol nem szabad.
 
 
 
 
 
Minden jog fenntartva! A versek utánközlése, csak szerzői engedéllyel!
Olvasói köszönet:
©Mikó Zsolt 2024