Mikó Zsolt

Megláttam szemeidben, amit más nem láthatott,
Érdes-szín fényeidben, mint hű-álom vágtatott
felém, a megszólító mézédes szerelem, hatott
a csók, a furcsa, ügyetlen ölelkezés.
Elmondtam neked, amit más nem érthetett,
elsuttogtam vihar-dalaim, s azt, hogy történhetett
velünk ez ébredés, egymásba feledkezve
kívül-belül, mint láng a Napban, nem is kevés.
Így láttam meg, mire más, nem vágyhatott,
így éreztem tüzét és a fel nem oldozdatott,
megszámlálhatatlan ölelésbe fúló feledés,
így igazította szívem a tiédre, kapaszkodó
csüggedés. Már csak az számít, amit tudunk,
már csak azt látom, amint egymás felé futunk,
tündöklő révületben.

 Egyszer egy közeli ismerősöm azt mondta nekem: nem szívesen olvas tőlem, mert írásaim tele vannak fájdalommal. Biztosan van benne valami... Hisz minden érzelmünk alapja a fájdalom. Gyötrődést okozunk annak, aki a világra hoz és első sírásunk is a biztonságot adó anyaméhtől való elszakadás miatt tör ránk, ami az ismeretlenbe való megérkezés kínja. Gondoljuk el, mennyi gyötrelem, sínylődés kíséri életünk minden szakaszát és valahogy a szerelem is egyfajta sajgás, szívünk nyilallása. Én, aki meglehetősen elfogultan tekintek a belőlem kikívánkozó textusokra, mit is reagálhatnék az első sorokban említett "vádakra"? Igaz... Néha úgy érzem, jó ha fáj... Sokkal, de sokkal gyönyörűbb versek, írások kerülnek ki kezeim alól, ha boldogságot nélkülöz a szív... Ha átitat a szenvedés... És itt segít a minden rezdülésre érzékeny empátiám... S higgyétek el: minden tekintetben teljes az életem. Boldog embernek érzem magam. Vagy nem. Való igaz, visszatekintve régi alkotásaimra, sokszor visszaköszön a magány, a szenvedés és az elsuttogott sóhajok. Nem is tagadom... Nem is tudnám... Nem is akarom... Akik szeretnek és szerettek egykor, azok most is remegő boldogsággal vagy megátalkodott gyűlölettel viseltetnek irántam. Egy tőről fakadó érzelmekkel... Jó ez így... Körülölel ez is... Akárcsak a késő esti zajok, amik beszűrődnek a nyitott ablakon át... Mindet, hálálkodó szónak veszem... Csak így, önmagamtól. 

Nem akarok várni, csak a pillanatnak élni, mikor megkívánom és vágyom, a test és lélek örömét! Önzőnek hangozhat a mondat, de valóban az? Tüske az élet, mi ujjainkba szúr és mit ki szeretnénk húzni, gyorsan, hirtelen... Ám fájdalom nélkül nem megy! Most kell! Lélegezni, élvezni, szállni! A test öregszik. Fáj már, itt, ott, amott... Szemeink fénye is kopik, a sejtjeink zsibognak, hajunk deres vékonyka csontja gyűl, a lábak többet inognak... Mindent szeretnél, mi nem volt még tiéd! 
Engedj közel, elsuttogom! Vagy csak találd ki, ne kelljen mondanom! Akard te is! Ki tudja, meddig lehet még miénk a hév, forróság és a fényezüst beteljesülés?! 
Meddig tudunk úgy ölelni és meddig van velünk a jelen?! 
Borzolj, ujjaid csókja legyen, fésülés!

A születés csodáját is érted, mint fáj édes ösztön,
Az ölelés irgalmát remélted, hagytad, fürösszön
a vágy. Hiszen oly kevés minden, a világ s más is,
Nélküled fekete köd, a színes tavaszi virágzás is,
Mint egy hosszan tartó élet, mi végigélve rövid,
Hiányod borzalma a perc, mi ezer apró szilánkra
törik.
Hogyan mondhatnám szebben, karjaidban veszek,
Időtlen órai szemednek, mint elfojtott, lágy élvezet
az éjben. Velem köszöntsön az összes sor, frázis,
Mi e hajnalon agyzugaim hajlatából, reád talál is,
Hozzád bújjanak az arcodat végigsimogató szelek,
Neked suttogják bőszen: jó együtt nyugodni, ébredni
veled.

Jöjj velem bú, vigyél!
Nyitnám a szám, de már csak
tompa avar-nesz,
mi utamon kísér!


Itt vagyok. Mindig hittem abban, amit átadok tehetségem révén, azt valamilyen formában, sokszorosan visszakapom… Tudom, hogy egy nemes cél érdekében vagyok képes ilyen szívhez szólóan írni, alkotni, amely lényege, érzéseket, örömet, bánatot, kínt, boldogságot és szenvedélyt közvetíteni az emberek felé. Talán nagyképűen hangzik, de higyjétek el nem az. Úgy vélem, valamennyien küldetéssel jöttünk a világra. És ennek tudata mindenkiben ott lakozik, előbb vagy később, de mindannyian ráébredünk…
Profitálok, ha úgy tetszik hasznot húzok visszajelzésekből, inspirálódom a véleményekből és mindezek mellett hangot adok őszinte véleményemnek. Ha hiteles szeretnél maradni, nem is tehetsz máshogy.
Persze vannak olyan percek, órák, mikor arra gondolok, milyen jó is lenne, ha csak az írással kellene foglalkoznom. Tudjátok, mint a filmeken, mikor a főhős elvonul egy erdei házba, távol a világ zajától… De minduntalan rá kell jönnöm, nem lenne jó. Kellenek a külső ingerek, kell néha a kihívás, a csalódás, kell az agyat elöntő düh, a megnyugvás, az odaadás és természetesen a világ, mely tökéletlenül tökéletes!
Nekem kell! Így adhatom át nektek!
Szóval, ha ez profit, akkor leveszem belőle a magam részét. Azért, hogy megírhassam és továbbra se maradjon semmi másom, csak az emberség…
Itt vagyok. Annak ellenére is, hogy több éve, elvesztettelek benneteket. Tizenkétezer követőmet. De csak itt, a virtuális közösségi térben. Ám mégis megmaradtatok nekem. Honlapomon, sok-sok ével ezelőtti véleményekkel, lelkeitekben, vissza-visszatérő köszönetekben, újra felfedezésekben. Nem tudnak eltiporni, nem tudnak elhallgattatni!
Itt vagyok. Egy név, egy arc. Itt vagyok és sok-sok év távlatából tekintve vissza, azt mondom: megérte! Bennem él az összes nyár, tél, tavasz, ősz már, ami csúnya és az is, ami szép...
Homlokomon a ráncok, bőrömön a foltok, szememtől suttogó szarkalábak, háborgó súlyos és gyengéd emlékek. Szakadékok, lékek; minden itt van velem, minden, ami élet!

Ha a férfi igazán szeret, 
Mosolyognak az istenek, 
Áldásukat szánják a frigynek, 
Kacagnak és mennyekbe visznek. 

Ha igaz szerelemmel csókol, 
Ajka remegő harmatjával bókol, 
A napsütés vén viharlámpa fénye, 
A zúgó eső ijedt szemelés emléke. 

Ha karja védőn tartja a derekad, 
Szorító vágyaiban elveszíted magad, 
És ha újra s újra belsődben keresnéd, 
Soha nem lenne ismét önnönegyedül szép. 

Ha megint én, és újra én szeretlek, 
A vigyort tűzöm szájukra az isteneknek, 
Irigykedve bámulják a néked adottakat, 
Elfeledve égi élőket és a földi halottakat.

Gyűlölök éji órán, egyedül, dermedten riadni fel,
Remegve hívlak, kereslek, ám csak a csend felel,
És tétlen, fáradtan tapogatom helyed, nem érve el,
Riaszt egy emlék, mely ölt; elevenen égető teher.

Egyszer vesznék, másszor szállnék, 
ez lenne szájadra csók, ajándék, 
Egyszer mennék, majd maradnék. 

De kezed is fognám, arcomon lenne könnyed, árnyék, 
Eltakarna ékköves szemed, kérne végtelen fénye:
játssz még, 
Mutasd meg, milyen lázunk lankáin siklani.

Amint súgom, bőrödbe vedlett szerelemmel.

Mit ér az élet, vágytól nedvdús szenny nélkül, 
Mit ér a fény, ha sosincs sötét; fagy nélkül a tél,
levegő nélkül a szél, mondd nekem meg, mit ér?

Mennyire fáj a hiány, ha nincs senki körötted, 
Mennyire fáj, ha bűn áll mögéd; követel és kér, 
megkínoz, úgy vét, mint a sújtó múltban, a vég?

És mi módon igyekszik hozzád, sikoly, kéj nélkül? 
Vad akarat, tőlünk lesz szép; sóhaj időz neszén, 
örömben csillogó szemén, szirmot bont, szegény!

Mondd meg nekem, mit ér, levegő nélkül a szél, 
fagy nélkül a tél, mit ér a fény, ha sosincs sötét;
a virág, mit vágy-nedvdús szennyéből, kéz, kitép?

Mit kíván a test? Feltétlen örömöt, 
mellyel megbékül az agy 
és önnön tekervényei furcsa zálogaként, 
odaadja saját magát! 
Így nyugszik a lélek, megszáll 
valami áldott harmónia... 
Érintés, inger, szó és gondolat, 
sose hagyjatok el!
Mit kíván a szerelem? Lágy csókot, ölre, 
szájra, kézre, vad álmot öntve az egészre! 
Őrületet, ricsajt, majd nyugtató csendet, 
vádló büszkeséget, zűrzavart, rendet! 
Ezer fokon égni és remélni, 
úgysem múlik el!

És kell még egy maroknyi hit, 
hogy ne csalódjunk!

Tűz forrott két szemedben, 
mikor eléd-tártam én
rubintban fénylő lélek sírját a testnek, 
vágy és remény
csillogás tetszett ki, a mardaló lángból 
és amit adott, 
visszakapott, ahogyan hús és 
hüvely befogad magából. 
Minden bolond vonaglás miénk volt, 
kitéphetetlen sejtek vonzását, 
kitárt karokkal csodálva, 
én voltam a magány-sikoly, 
te voltál az egyedüllét-árva. 
Most, hogy minden csillapodik és hevül, 
így, amint eltakar az est, 
gyémánt-kéjben tündököl az emlék, 
mellé bíborszín szárnyakat fest. 

Nem kérek immár semmit, ha a mindent nem kapom,
Balga szó lett az ennyi, meghallhatatlan sóhajom,
Ősz tüze, gyújts fel! Hogy elvesszen a kérelem, hagyom!
Csak egy apró pötty vagyok, az üres papírlapon!
Megérte? Nem! A botorkáló élet, filantróp vagyon,
S mi is jár érte? Mosoly, megbánás, oltalom...
De hol a kristály akaratot adó, jutalomhalom?
Hol a képzelet varázsa? Az embert örlő élvezet mikor zúz agyon?
Mert enélkül az egész, csak sokkoló szánalom!

Aki szerelmes a szerelembe, az olyan, mint fény, a láng szülte napon...

Leszek az apró por a levegőben, 
 leszek a fájdalom a szemfedőben, 
 leszek a kor, amely végleg múlik el, 
 és a megbánás, mi távolban áll, közel. 

 Leszek a szárny, mely riadtan száll, 
 leszek a napfény, jövendő homály, 
 leszek a fájdalom, mi oly lassan öl, 
 mint a bitón szorító hurok, ha nyakra tör. 

 Leszek a csend, az őrjítő némaság, 
 a fojtó cselekvés, dühítő léhaság, 
 és ami leszek, te az leszel nekem, 
 ahogyan álltunk ottan, hűtlen, szerelmesen.

Vagyunk és rohanunk immár az élet után,
Elfedve az álmot, elnézve hogyan fogy el
a vágy, mint kopik el most elbutulva, sután
minden mit a boldogság és az öröm hoz el,

Nevetünk, mégis sírni támad a torz kedv,
Könnyezünk, s gyakran a félelem kél
acél elménk fölé, és ahogyan a bús nedv
folyik, úgy lelkünkben üres szánalom él.

Elvágyunk messze, hol nem köszönt a tél,
Menekülnénk a fásult, kiégett lét elől,
Szétzúznánk dühödten a láncot,

mi gúzsba köt, nem enged, nem szakad el,
Futnánk, de már lábunk jelenti a sáncot,
Viharunk, melyben én-várunk, ledől.

Már fényhalálba szökik a bomló holdsugár,
Gyöngyházszemén eltűnik a mosoly,
Ha nem hagyta volna el csillaga, a komor
Ég sötét kelméjére hímzett volna már.

Egykedvű a színe a rubintvörös, csendesülő égnek,
De már elhallgatnak selyem suhogásai,
A végső szenvedés vérző vajúdásai,
Verejtékékszereket varázsolnak arca mellé. Égnek

Tüzei a holdnak, s a lángok fonják
Izzó keretbe: szétkenődik a sötét,
Letépnek egy szálat, tűz kezükbe fogják,

És hogy elrejtsék jajszavait az örökké fájdalmúnak:
Megölik. Ha minden fájdalmát megélted, gúnynak
Vélheted; én parázs koporsót fonok köréd.

Február

Írásaim

Írásaim 2024.02.

Mikó Zsolt - Sorképek(Feszít)

Vendégkönyv bejegyzés

2024.02.29.

Mikó Zsolt - Megláttam szemeidben(Örök hiány)

Vendégkönyv bejegyzés

2024.02.28.

Mikó Zsolt - Sorképek(Távolság)

2024.02.27.

Mikó Zsolt - Jegyzet az alkotói vágyról...(Vád)

2024.02.27.

Mikó Zsolt - Zöngék LXXII.(Hasonlat II.)

2024.02.26.

Mikó Zsolt - Mondd(Előadja a szerző)

2024.02.25.

Mikó Zsolt - Zöngék LIII.(Hol, milyen messze?)

2024.02.24.

Mikó Zsolt - Édes-csókos jegyzet(Tüske)

2024.02.23.

Mikó Zsolt - Mámor(Vágyfürösztő)

2024.02.22.

Mikó Zsolt - Zöngék LXXXIII.(Félszáz)

2024.02.21.

Mikó Zsolt - Jegyzet az életemről(Itt vagyok)

2024.02.20.

Mikó Zsolt - Ha a férfi igazán szeret(Ölelkező)

2024.02.20.

Mikó Zsolt - Szeptemberi est(Előadja a szerző)

2024.02.19.

Mikó Zsolt - Én, a bolond(Rabság)

2024.02.19.

Mikó Zsolt - Zöngék LVI.(Vers)

2024.02.18.

Mikó Zsolt - Tizenöt sor(Húrokkal ölelő)

2024.02.17.

Mikó Zsolt - Menedék(Amint súgom)

2024.02.16.

Mikó Zsolt - Zöngék XXXVIII.(Hitvallás)

2024.02.16.

Mikó Zsolt - Anziksz XVII.(Méz)

2024.02.15.

Mikó Zsolt - Sive uxor eius est, sive amica(Akár felesége, akár szeretője legyen is)

2024.02.14.

Mikó Zsolt - Zöngék XLVII.(Játék)

2024.02.13.

Mikó Zsolt - Inger(Mit kíván a szerelem?)

2024.02.12.

Mikó Zsolt - Remegő kézzel(Előadja a szerző)

2024.02.12.

Mikó Zsolt - Őrült szonett(Előadja a szerző)

2024.02.12.

Mikó Zsolt - Longe absum(Távol vagyok)

2024.02.11.

Mikó Zsolt - Ob metum(Félelemből)

2024.02.10.

Mikó Zsolt - Emlékezetül(Csókkatlan)

2024.02.09.

Mikó Zsolt - Zöngék LXIV.(Fátyol)

2024.02.08.

Mikó Zsolt - Hőség(Izzás)

2024.02.07.

Mikó Zsolt - Anziksz XIV.(Kristályvarázs)

2024.02.07.

Mikó Zsolt - Csak ez vagyok(Költősors)

2024.02.07.

Mikó Zsolt - Zöngék LX.(Zöng-ék)

2024.02.06.

Mikó Zsolt - Önző éjjelek(Sikolyfüzér)

2024.02.05.

Mikó Zsolt - Ige(Leszek az)

2024.02.04.

Mikó Zsolt - Zöngék LXXXII.(Szűz-szerelem)

2024.02.04.

Mikó Zsolt - Második jegyzet az estéről(Rengeteg)

2024.02.03.

Mikó Zsolt - Újból(A szó, kevés)

2024.02.03.

Mikó Zsolt - Zöngék XXIX.(Láz)